Édes és keserű

A kor és a hely ké­sőbb né­hány uta­lás nyo­mán azért ki­de­rül (Ame­ri­ká­ban va­gyunk, a Katrina-hurrikán pusz­tí­tá­sa ide­jén), ám gyor­san rá­jö­vünk, nem ez a fon­tos, ha­nem a kis­lány út­ja, me­lyet ön­fe­ledt ka­ca­gás­ba ol­tott két­ség­beesés, nap­ja­i­kat em­be­ri roncs­ként ten­ge­tő is­me­rő­sök, le­pusz­tult­sá­gá­ban is va­rázs­la­tos kör­nye­zet és egy al­ko­ho­lis­ta édes­apa sze­gé­lyez. Mond­hat­nánk iro­ni­ku­san, en­­nyi sors­csa­pás csak hol­ly­­woo­di nagy­vász­non ér­he­ti a sze­gény fő­hőst, de ne vesz­te­ség­kró­ni­ká­ra szá­mít­sunk: Benh Zeitlin ren­de­ző cso­dás arány­ér­zék­kel és giccs­men­te­sen ada­gol éde­set és ke­se­rűt, örö­möt és bá­na­tot — de leg­in­kább ezek za­var­ba ej­tő ve­gyü­lé­két. Film­je ugyan­ak­kor (poszt)­mo­der­ni­tás és ar­cha­iz­mus szim­bo­li­kus küz­del­mé­ről is szól, s fel­te­szi a ké­nyel­mes fo­tel­jé­ben csü­csü­lő nyu­ga­ti em­ber szá­má­ra nyug­ta­la­ní­tó kér­dést: ment-e előbb­re a vi­lág a tech­ni­ka ál­tal? Kik a fe­le­lő­sek a ci­vi­li­zá­ció pe­ri­fé­ri­á­ján ve­ge­tá­ló ki­ta­szí­tot­ta­kért? Azo­kért, akik­nek a rum­lis éle­te még­is csor­dul­tig van sze­re­tet­tel­jes ra­gasz­ko­dás­sal.
A szó­ra­koz­ta­tó­ipar ál­dá­sa­it él­ve­ző át­lag­né­ző per­sze csu­pán ki­kap­cso­lód­ni akar, s a nyo­mor­ból va­ló fel­emel­ke­dés te­ma­ti­ká­já­nak beeme­lé­sé­vel Ho­lly­wood a kom­mersz pop­kul­tú­rán va­ló kí­vül­ál­lás­nak még a mí­to­szát is jó­részt ér­vény­te­le­ní­tet­te. Le­gyen szó akár az utób­bi évek füg­get­len(nek el­adott) film­je­i­ről (pél­dá­ul Get­tó­mil­li­omos, Élet­re­va­lók), a fel­ka­ro­lás ga­ran­tált, a kam­pány gon­do­san meg­ter­ve­zett. Hogy a do­mesz­ti­ká­lá­si kí­sér­let ré­sze­ként hány dí­jat nyer A messzi dél vad­jai, ezek alap­ján ne is fir­tas­suk. Nem fon­tos. Lát­nunk kell ezt a tü­ne­mé­nyes kis­lányt és sze­líd vad­ja­it.