A héten a János vitéz ötödik fejezetét vettük, amelyben Jancsi elhagyja a falut és Iluskát. A pusztán vándorol, ahol kitör, majd eláll a vihar, ezután tér be az erdőbe. Ott találkozik a zsiványokkal. Az előző órákon tanultuk a költői képeket: a gyerekeknek magukról és egymásról kellett hasonlatokat, metaforákat írniuk, játszottunk a képekkel. Amikor elkezdtünk beszélgetni erről a fejezetről, szépen lassan megnyílt a gyerekek szeme a szöveg metaforikus jelentésére. A legmozgékonyabb fiúcska is megnyugodott, ahogy a szöveg mögé pillantott.
Szép volt látnom, ahogy a „Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott, / A harmat apró gyér füveken csillogott” sorok Jancsi elhagyatottságát, magányát, elesettségét, szívének, lelkének állapotát kifejező képekké változtak, a harmatcseppekben pedig Jancsi könnyeit látták a gyerekek. És innen már csak egy lépés volt megérteniük, hogy „A világ sötétbe öltözködött vala, / Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila” mondatok a Jancsi álmában megjelenő Iluska hiányának fájdalmát jelképező lelki vihar képét hordozzák. A „Végtére megnyílt a felhők csatornája, / S a tó vize sűrű buborékot hánya” sorok pedig a zokogó férfit láttatták a gyerekekkel. Belülről érezték meg Jancsi mély fájdalmát, és megértették, amit aztán a zsiványoknak mond: „Nekem nem kedves az élet.”
Még húsz év tanítás után is katartikus élmény megtapasztalnom, milyen nyitottak a kicsik a lényeg befogadására. A gyermekség titka talán nem is egyéb, mint hagyni megnyílni szemünket a saját szövegünk – életünk – mögé látásra.
