Amikor a templom szilárd oltárának felszentelésére kerül a sor, a püspök krizmát önt az oltár lapjának közepére, valamint négy sarkára, s közben imát mond, mely szerint az oltár Krisztus misztériumának látható jele, Krisztusé, aki a világért feláldozta magát az Atyának. Eszerint tehát az oltár az Atyának való odaadottság, az önátadás jelképe, mondhatni szakramentuma. A templomba lépve, akár csendes egyéni imára térünk be oda, akár szentmisére vagy más szertartásra érkezünk, az oltárnak kijáró fejhajtásunkban nemcsak az Úr iránti tiszteletünk fejeződik ki (hiszen „Krisztus az oltár”), hanem annak a megértése és értékelése, amire mi is meghívást kaptunk: vagyis hogy ajánljuk fel életünket az Atyának a világért. Ezt a meghívást akkor kapjuk meg, amikor áldozunk, azaz részesülünk az Oltár Áldozatából, befogadva azt az igazságot, amelyet Szent Pál apostol így fejez ki: „Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1).
