János már gyerekként elleste a vándorkomédiások mutatványait, és hamar falubelijeinek kedves szórakoztatója lett. Ugyanakkor távol állt tőle a felszínesség, tanulni szeretett volna, és korán megérezte a hívást a papságra. A helyi plébános oktatta, de családja szegénysége miatt nem volt lehetősége továbbtanulni. Végül nagy szorgalommal és nem csekély áldozatot vállalva saját maga teremtette elő a tandíjra valót, így elvégezhette a teológiát. Diákként létrehozta a Vidámság Társaságát, amelyben összegyűjtötte Chieri város gyerekeit. Torinóban szentelték pappá 1841-ben.
Talán mert saját maga is megtapasztalta a nélkülözést, nem volt kérdés számára, hogy segítsen-e a város utcáin élő, otthon és család nélkül felnövő gyerekeknek. Persze amikor megalapította a torinói oratóriumot, nem volt kész „pedagógiai programja”. 1859-ben IX. Piusz pápa támogatásával megalapította a szalézi rendet, amelynek célja a fiatalok megmentése, a szegénység minden fajtája elleni küzdelem. Don Bosco híres nevelési módszere az évek során alakult ki. Jó hasznát vette azoknak az ismereteknek, amelyeket a tandíjhoz szükséges pénz előteremtése közben sajátított el: dolgozott szabóként, asztalosként, lakatosként, de volt, hogy házimunkáért cserébe kapott ellátást. Emellett természetesen a humorérzékének is sokat köszönhetett a nemegyszer igencsak problémás fiúk nevelése során. Módszerének lényege mégis nagyon egyszerű: „Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!”