De vajon mi teszi ezt a sportot annyira népszerűvé? Talán éppen az, hogy nem látszik sportnak. Könnyedsége, légiessége, lenyűgöző művészi volta feledteti velünk, hogy amit látunk, az kőkemény küzdelem is, amely mögött embert próbáló tréning áll, sokszor egészen kicsi gyermekkortól. Csak nézzük, ahogy a legjobbak siklanak, ugranak, forognak, táncolnak a jégen, és elhisszük nekik, hogy egy tripla Axel vagy egy leszúrt Rittberger az ember legtermészetesebb mozdulatsorai közé tartozik. Miközben, persze, tisztában vagyunk vele, hogy a jégen már csak úgy álldogálni sem egyszerű dolog.
Engem gyermekkorom óta gyönyörködtet ez a sport. Akkoriban Katarina Witt volt a királynő. Azóta már több nemzedék fiai és lányai is siklottak a győzelem felé, és én minden évben elragadtatással nézem őket.
S miközben figyelem a kecses mozdulatokat, arra gondolok, milyen jó lenne minden nehéz életfeladatunkhoz úgy viszonyulni, mint a műkorcsolyázók a kűrökhöz. Addig gyakorolni, csiszolni, fel nem adni, míg a kínkeservvel elvégzett gyakorlatból egyszer csak szépség és művészet születik. Amelynek könnyedsége mögött csak mi tudjuk, mennyi esés, ínszalagszakadás, bokarándulás, lámpaláz, kétségbeesés, kitartás, akaraterő és remény húzódik meg.
