A liturgikus ünneplés lényegi, természetfeletti része a közösség: a sokféle élethelyzetből egy helyre érkező emberek Isten tettéről tanúskodnak, „aki népet gyűjt maga köré szüntelen, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be néki”. A liturgikus közösség prófétai vonása is ebben áll: megjeleníti azt az Isten által vágyott egységet, békét, amelyet folyamként áraszt ki az egész világra (Iz 66,12).
Ez a folyamként kiáradó békesség – a nemrég befejeződött karácsonyi időben ezt tanulgattuk, éltük – egy bölcsőből, a törékeny csecsemőként megszülető Istentől indul ki. Néha szívesen álmodozunk a kereszténység elsöprően diadalmas hódító útjáról. Ha Isten ezt akarja, így lesz. De mi egy dologban biztosak lehetünk: néha kicsi, néha törékeny, néha tökéletlen liturgikus közösségeinket Isten gyűjti egybe, ott és akkor, azon a gyülekezeti helyen, egyházban, ahol éppen vagyunk. Ez az a bölcső, ahová napról napra, hétről hétre megszületik. Az ő tette és ajándéka, hogy közösségben dicsérhetjük, és erről a helyről indulhat ki az először csak patakként csörgedező, majd folyóvá növő béke. Ha hagyjuk. Gondozzuk és szeressük liturgikus közösségünket!
