A teljes értékű hitben életközösség valósul meg, ez pedig szükségszerűen Isten kezdeményezéséből indul ki. Azért van ez így, mert az egyszerű, törékeny, véges ember semmiképpen sem hatolhatna be a végtelen és tökéletes Isten belső életébe – hacsak Isten előbb önként meg nem nyílik előtte, s nem hívja őt a hitre. A hit közösség az Istennel, aki a hitre indít, hinni segít minket, és mindvégig megőriz bennünket a hitben.
Másodszor azonban látnunk kell azt is, hogy Istennek ez a meghívása nem valamiféle alaktalan spirituális élmény vagy belső érzület. Nagyon is kézzelfogható: bele van írva a választott nép ószövetségi történetébe, a próféták szavába, beteljesedik Krisztus személyében, szavaiban és tetteiben, úgy, ahogyan mindez le van írva a Szentírásban, illetve ahogyan a szent hagyomány megőrizte. E kettő (írás és hagyomány) már csak azért is elválaszthatatlan, mert Jézus mennybemenetele és az újszövetségi könyvek megírása között egyedül a közösség áthagyományozott, az apostolok által átadott hite őrizte meg az evangélium tanítását (s itt egyes könyvek esetében akár hetven, nyolcvan évről is szó lehet!). Ez az egyház közösségében áthagyományozott, átadott, leírt, megőrzött isteni önfeltárás, kinyilatkoztatás a hitünk alapja. Amikor személyes utamon elérkezem a Krisztus-hit megvallásához, a keresztséghez, amikor háromszor válaszolom a hiszekegy kérdéseire, hogy hiszek, akkor így válaszol a keresztelő pap: „Ez a mi hitünk. Ez az anyaszentegyház hite, amelyet boldogan vallunk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Aki Krisztusban hisz, az az egyház hitét hiszi, az egyház hitével hisz.
Harmadszor pedig azt is látnunk kell, hogy megkeresztelésünk után – épp a „mi hitünk” világába való belépés által – találkozunk az egyháznak azzal a konkrét valóságával, amely itt és most körbevesz bennünket. Az emberekkel, akik vasárnap ott vannak a szentmisén, akik együtt imádkozzák velünk a hitvallást, hallgatják a Szentírást, és a Bárány lakomájához járulnak. Azokkal, akik hitük indításainak engedelmeskedve megannyi módon élik meg az egyházban a maguk hivatását és küldetését. Azokkal, akik velünk együtt törekednek ugyanabban a hitben ugyanazon Isten felé. A hitemben soha nem vagyok egyedül. A hitemben mindig közösségben vagyok.
Egy afrikai misszionárius beszámolt egy érdekes élményéről. A helyiek között elterjedt mondás volt: „A vér erősebb a víznél.” Ezzel a megokolással vezettek törzsi háborúkat, védelmezték (vagy agresszíven gyarapították) családjaikat. A vér általi összetartozás mindennél fontosabb volt számukra. A pap megértette, hogy a legfontosabb feladat ez: megmutatni, hogy a víz, a keresztvíz erősebb a vérnél. Hogy a hit vize összeköti azt, amit a vér szétválaszt. Sokkal erősebb közösséget teremt, mint bármilyen más identitás, eszme, nemzet vagy hagyomány. Szép történet Afrikából? Én úgy hiszem, hogy sokkal inkább feladat itt és most, Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában. Meg kell értenünk, hogy a hit közösség, s a hit vize minden másnál erősebb.
