Ám ennél többet is felfedezhetünk ebben a mozzanatban. Itt kezdődik a kenószisz, az önkiüresítés, amelyről Szent Pál apostol így ír: Jézus „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát” (Fil 2,6–8). Amikor emberré lett az Isten Fia, emberi körülmények közé érkezett a földre. Karácsonykor lett „az emberekért testben látható, ki természetére nézve láthatatlan”. Ezt a magasságos teológiai igazságot mélységes egyszerűséggel és bájjal tudják szemünk elé tárni karácsonyi népénekeink. Hogy csak a legismertebbet – a Mennyből az angyalt idézzük: „Istennek fia, ki ma született jászolban, ő leszen néktek üdvözítőtök valóban.”
A csillag a bizánci egyház karácsonyi énekeiben, liturgikus szövegeiben nem Jézus személyét jelzi. Ő a Nap: „az igazság Napja”, akit „leborulva imádunk”, s aki maga a fényt árasztó világosság, a „világ világossága” (Jn 8,12). Megható, amint az ünnepet megnyitó nagyvecsernye végén a pap égő gyertyával a kezében kezdi énekelni az ambón: „A te születésed, Krisztus Istenünk, földerítette a világnak az istenismeret világosságát.” És ez a magasságos Isten kenósziszában mégis tudott alázatos lenni! Tudott a barlangistálló homályában megjelenni közöttünk, hogy bennünket a fényre vezessen.
A csillag fontos szerepet kap az evangélium által leírt eseményben: elvezeti a bölcseket, a messzi távolból érkezőket Jézushoz. A gondolatot tovább folytathatjuk: nemcsak őket, minket is elvezet a Jézussal való találkozásra. Eljuthatunk a betlehemi jászol alázatához. A csillagot követve eljuthatunk „a kisded csecsemőhöz”, aki „az örökkévaló Isten”. Ám Jézus születésének helyszínét nem lehet peckes gőggel megközelíteni: a bazilika kapuját oly kicsinyre és alacsonyra készítették, hogy akaratlanul is meg kell hajolnia annak, aki be akar lépni. Az igazi találkozáshoz azonban ennél a külső kényszerítő tényezőnél többre van szükség!
Minél alázatosabbak vagyunk, minél mélyebbre tudunk hajolni, annál jobban megközelíthetjük a születés barlangjának márványpadlóján a csillagot és magát a mi Urunkat, Istenünket, Jézus Krisztust, aki „érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért mennyből alászállott, és megtestesült”. Hogy aztán majd az ő húsvéti misztériumát rajtunk is beteljesítve a menny magasába emeljen bennünket.