De kezdjük a legelején! 1982-ben egy akkor huszonkét éves srác, Moysés de Azevedo Filho fogta magát, s kávézót nyitott Shalom néven a brazíliai Fortalezában fiatalok számára. Jöttek is a fiatalok, s addig jártak a kávéházba, mígnem közösséggé formálódtak. Találkozási pontként még pizzériát is létesítettek. Évről évre mind többen lettek, körbefonták Brazíliát, majd az egész világban szétszéledtek. Ott vannak Olaszországban, Franciaországban, Svájcban, Izraelben, Kanadában, Angliában, Uruguayban, Algériában, Madagaszkáron, Guyanában, Portugáliában, s 2009 óta – Erdő Péter bíboros meghívására – nálunk is tevékenykednek. Nem mindennapi módon! Iskolákba mennek, zenés-táncos programokat szerveznek, sőt, még imacsoportjaikban is táncra kelnek, szerintük ugyanis a tánc segít, hogy felszabadultak legyenek, közelebb kerüljenek egymáshoz az emberek. „Ha azzal megyünk oda valakihez, hogy keresztények vagyunk, misszionáriusok, megijednek tőlünk. De ha azt mondjuk: Brazilok vagyunk, van kedved táncolni velünk? – hamarabb közel engednek, s aztán jöhet az Isten” – árulja el Carolina. „Anyukám szokta mondani, hogy hamarabb szambáztam, mint hogy felsírtam volna” – meséli Vanessa, aki tanítja is a táncot, amely a kultúrájuk része, s egyáltalán nem kell feltétlenül a karnevállal társítani.
Mikor a lányok 2009-ben megérkeztek, egyetlen szót sem beszéltek magyarul (Anderson még most tanulja a nyelvet). Maguk sem tudják, hogyan, kézzel-lábbal értették meg magukat, s hamar összebarátkoztak a magyarokkal. Na, és milyenek a magyarok? – kérdezem. „Szomorúak” – feleli Carolina. „Más a gondolkodásuk, mint nekünk, braziloknak – teszi hozzá Joicy –, borúlátóbbak. Mi azt mondjuk: Nem sikerült? Nem baj, próbáljuk meg ismét! Ők viszont: Ne, nem megy, nehéz!” S hogy van az, hogy a brazil a nyomornegyedben is derűs tud lenni? – érdeklődöm. „Éppen a hite miatt, mert tudja, hogy valaki segít neki” – mondják. Arról is beszélnek, hogy náluk a szentmise egészen másképp zajlik: a pap a padsorok között sétálva prédikál, s közben integet a híveknek. De szerintük nem biztos, hogy nálunk is erre lenne szükség. „Mindenkinek a saját kultúrájának megfelelően kell ünnepelnie, de jó lenne, ha mindenütt meglenne az Istennel és az emberekkel való személyes kapcsolat – így Joicy –, a szentmise ugyanis voltaképpen hittalálkozó.”
Shalom, jelentése béke – egy köszöntés Jézus korából, a közösség karizmája. Ezt szeretnék továbbadni másoknak. „Missziózni kell! – fejti ki Joicy. – Fiatal keresztény országból jöttünk, s azt látjuk, hogy Európa keresztény hagyományai nagyon szépek, ám az emberek lassanként elfelejtik ezeket, nem élik eléggé a hitet, nem ismerik személyesen Istent. Előadást nem tudunk tartani nekik, de leülhetünk beszélgetni velük. S fontos, hogy nem várnunk kell rájuk, hanem mennünk kell értük.” Így van ez: a brazilok a hitet az európaiaktól kapták, s most ők adják vissza… Joicy, Carolina, Vanessa és Anderson életközösségben élnek, ami azt jelenti, hogy egészen odaadták magukat a missziónak. Valamennyien tizenhét- tizennyolc évesen csatlakoztak a közösséghez, otthagyva családjukat (Skype-on azért tartják a kapcsolatot velük). Mindnyájukat személyesen „kereste fel” Isten. Carolina például nem gyakorló keresztény családban nőtt fel, ám egyszer elvetődött egy shalomos lelkigyakorlatra, s ott felfedezte az egyház új arcát; nem is sejtette, hogy hinni így is lehet. Érezte, hogy hívja az Úr a közösségbe, s nem is tudott nemet mondani. „Nemcsak mi vagyunk misszionáriusok, hanem te is, és minden katolikus – vallja Joicy. – Hirdetni kell a hitet. Nem elég azt mondani, hogy hát én hiszek. Akarnunk kell, hogy más is higgyen, hiszen ha a hit fontos nekünk, az is fontos lesz, hogy másoknak is adjunk belőle.”
Fotó: Kissimon István
