– Miért menjen egy házaspár vagy család közösségbe, amikor maga is közösséget alkot?
– Noha a család maga is egyfajta közösség, szüksége van a hasonló életformában élőkkel való együttlétre, arra, hogy kilépjen a saját világából, meglássa, hogyan élnek mások, beszélgessen velük a mindennapi kérdésekről, élethelyzetekről. Ezáltal értékes tapasztalatot szerezhet, megerősítést nyerhet, használható mintát kaphat.
– S miért van szükség a Gyűrűskönyv programra?
– Másodszor hirdettük meg a képzést, melynek gondolata azért született meg, mert attól, hogy egy plébánián összejön négy-öt házaspár, s azt mondja, na, akkor alkossunk családközösséget, nem feltétlenül tudja azonnal, hogyan is kell azt csinálni. Nem árt, ha a jó szándék mellett egy kis tudatosság is van a szervezésben. S ha bizonyos dolgokat a résztvevők nem beszélnek meg az elején, könnyen zsákutcába futhatnak. Ha szeretnénk megtartani a közösséget, tisztáznunk kell például, hogy ki milyennek képzeli el, hisz van, aki imádságra, s akad, aki viszont inkább kikapcsolódásra, csevegésre vágyik. Végeredményben a program a csoportok megerősítésére jött létre, hogy vezetőik, tagjaik újult erővel, lelkesen térjenek vissza, új tervekkel, még nagyobb lendülettel vessék bele magukat a – sokszor korántsem könnyű – munkába.
– Mi mindent kell tudnunk a képzésről?
– Öt alkalommal találkozunk, hétköznap esténként, szem előtt tartva, hogy a nagycsaládosok nehezen szakadhatnak el otthonról többször és hosszabb időre. Öt témát járunk körül, de nem elméletben, hanem műhelybeszélgetés formájában. A legjobb, ha a résztvevők saját életük példáit hozzák, s tapasztalatot cserélnek egymással. Reflektálunk helyzetekre, hogy mindenki tanuljon belőlük. Legelőször azzal foglalkozunk, hogyan is alakulhat meg egy házasközösség, s átgondoljuk, számba vettünk-e mindent, amit a kezdeteknél kell. Majd a találkozók szervezése és vezetése lesz a témánk, ezt követően pedig az, hogy milyen kérdések merülhetnek fel egy-egy alkalmon, így például az önismeret, a házasság, a család, a gyereknevelés, a hit, az egyház és a családon kívüli kapcsolatok. Utána a kommunikációra összpontosítunk, hogy beszélgetéseink sikeresek legyenek, hiszen tudjuk, hogy egy jól megfogalmazott kérdés elindíthatja az együtt gondolkodást. S végül a nehéz helyzetek kezelésének témája kerül napirendre.
– Lehet-e egy csoportnyi ember, húsz-huszonöt fő előtt kisebb-nagyobb gondjainkról nyíltan és bátran beszélni? Akár például arról, mennyire idegesít, ha a férjünk szanaszét hagyja a lakásban a levetett zokniját?
– Nem a „szennyes kiteregetéséről” van szó. Mindenből csak annyit mondunk el, amennyi a másik emberre tartozik, s problémáinkat inkább a házasságban beszéljük meg. Ne vájkáljunk egymás életében, azokat a témákat vegyük elő, amelyek mindnyájunkat érintenek, legyen az a gyereknevelés vagy az anyóssal, apóssal való kapcsolat.
– Felteszem, nem könnyű embereket toborozni a közösségbe, s az odamegyek, megkopogtatom a vállát, és elhívom nem a legjobb módszer. Mi lehet hát célravezető?
– Először is a Szentlélek segítségére van szükség, hogy egy házaspár elhiggye magáról, a közösség élére állhat, s bízzon magában: terve megvalósítható. Majd pedig érdemes körülnézni a plébánián, kikből lehetne közösséget létrehozni. Megszólíthatunk embereket, s hirdethetünk is, ám valóban, sokszor egyik mód sem eredményes. Ám például az óvodás hittanon is megszólíthatjuk a szülőket, vagy a jegyesoktatáson is megfoghatjuk a párokat, s egy-egy családtábort követően is többeket bevonhatunk. Lényeges, hogy a házasközösségek a plébánosok egyetértésével jöjjenek létre.
– Miért fontos, hogy jelen legyenek a családok a plébánián, együtt, mind, s ne csak magányosan ücsörögjenek a tagjai a szentmisén?
– Szentségi házasságával a házaspár jel, Krisztus szeretetének jele, ezért hát házaspárként kell láthatóvá tenni az egyházközségben. Fontos a családszemlélet megerősítése a plébánián, mert a plébániák a családokra támaszkodhatnak, általuk juthatnak előbbre. Nekik való programokat kell szervezni, megáldani az évfordulósokat, családi miséket mondani. Ha mindnyájan családban gondolkodunk, reménykedhetünk abban, hogy a gyerekek, a fiatalok, akik az elsőáldozás, a bérmálkozás után bizony sokszor eltűnnek a templomból, családjuk jelenléte miatt ott maradnak a plébánián, s általában az egyházban.
Fotó: Kissimon István
