Korántsem szeretnénk ünneprontók lenni, de homokba sem dughatjuk a fejünket. Ilyen-olyan formában ugyanis már most is nyitva állnak azok a lehetőségek, amelyek létrehozhatnak egy, a miénktől merőben különböző valóságot. Léteznek már a teljességgel virtuális identitások. A kibertérben – miként egy amerikai egyetem vendégelőadója negyven perc alatt megmutatta a korábban hitetlenkedő hallgatóságnak – könnyen létrehozható egy „valódi” emberi személy, aki rendelkezik saját arccal, hanggal, biztosítással, okiratokkal. Idővel pedig ezek a virtuális életek kapcsolatba is léphetnek egymással. Ennek előszelét jelentik azok a hálózatban játszható játékok, amelyekben a tetszőlegesen megalkotott egyéniségek (varázslók, lovagok, mindenféle lények) nem csupán játszanak, de beszélgetnek, kapcsolatokat is ápolnak. Érdekes volt megfigyelni, amikor az egyik ilyen játék „csúcskorszakában” az ifjúsági hittancsoport tagjai egyre hamarabb akartak hazamenni az esti találkozásokról. Mint kiderült, otthon bejelentkeztek a játékba, s a kitalált egyéniségük bőrébe bújva töltöttek el hosszú órákat. Magyarán: a valódi emberi találkozást, a hús-vér emberekkel való együttlétet (ahol hétköznapi önmaguk voltak), szívesen becserélték olyan „együttlétekre”, amelyekben minden tetszőleges, szabadon megválasztott és virtuális volt.
Saskia Wendel német teológusnő egy cikkében (magyarul: Communio, 2012/1–2.) azt írja, nem szabad démonizálnunk a kiberteret, hiszen az csupán egy eszköz. Ugyanakkor beismeri, hogy ez csak addig van így, amíg megőrizzük a valóság valóságosságába vetett hitünket. És itt jön a bökkenő. Az eddigi internet-felhasználók ugyanis felnőttek és kamaszok voltak, vagyis olyan életkorú emberek, akiknek már létezett valamiféle önképük. Mára azonban itt vannak a kibergyerekek, az a nemzedék, amelynek tagjai életük legkorábbi éveitől fogva ismerik a kibervilágot. Tudjuk jól, hogy bizonyos életkorban a valóság és a mese, a kézzelfogható és az álom egymástól egyáltalán nem világosan elhatárolható kategóriák. Honnan tudná megmondani valaki, ki is ő valójában, ha megszokta, hogy bármikor tetszőlegesen határozhatja meg önmagát (nemét, származását, képességeit)? Aki pedig önmagát nem ismeri, nem ismerheti Istent sem, ahogyan arra Szent Ágoston rámutat.
A kibervilág hat a társadalomra, a tanulási képességre, a közösségekre, az emberi viszonyokra. De hat a hitre is. Talán egyre inkább az lesz az evangelizáció központi feladata, hogy az illúziók, a virtualitások, a kibertér világában radikálisan és egyszerűen rámutasson a valóságra? Egyszerűnek tűnik, mégis hatalmas kihívás. Ám bármi történjék is, annyi biztos, hogy a kibergyerekek számára is egyedül Ő az élet és az igazság.
