A fényképezőgép feltalálása óta nincs nagyszerűbb eszköz az ember megörökítésére. Fényképezni annyit jelent, mint rögzíteni a világ képeit az utókor számára. Nicholas Nixon amerikai dokumentarista fotográfus 1974-ben lefényképezte az akkor huszonöt éves feleségét és annak három húgát, de az a kép nem maradt meg. A következő évben Nixon újra készített egy felvételt a nővérekről, majd 1976-ban egy másikat, s akkor úgy döntöttek, hogy ezentúl minden évben megismétlik a közös fényképezést.
Amikor a fotósorozat 1999-ben elérte a huszonötödik évfordulóját, a képeket sorrendbe szedték, és egy albumban kiadták a Brown nővérek összes, addig elkészült portréját. 2008-ban a Modern Museum of Art megjelentetett egy második kiadást is a fotóalbumból, nyolc új képpel kibővítve, hogy a sorozat naprakész legyen.
A felvételek különösebb beállítás nélkül készültek. A nővérek egyszerűen csak belenéznek a kamerába, minden pózolás nélkül, érdektelen, mondhatnánk alkalom szülte hátterek előtt. Első látásra szinte amatőr képeknek látszanak. Ám éppen ez az eszköztelenség teszi lehetővé, hogy csak a személyiségre koncentrálhasson a néző. A lassan változó arcokon megfigyelhetjük az öregedés folyamatát, a ráncok kialakulását, a hamvas ifjúság fokozatos eltűnését, az arcbőr minőségének változását. Harminchat év története elevenedik meg a képeken.
Reményik Sándor azt írja Két mozdulat című versében: „Hát fontos volt nekem / A szemed, szád, az arcod, alakod? / Mi volt nekem? // Csak drága ráadás volt / A lelkedhez minden mozdulatod.”
