A pesti diákgyűlést ugyanis egy héttel megelőzte az a Szegeden tartott összejövetel, amelyet október 16-án tartottak, és ahol új, a párttól független diákszervezet alakult, a MEFESZ. Programja a diákság problémáinak megoldásán túl országos politikai követeléseket is tartalmazott. A szervezet puszta létrejöttével rést ütött a rendszer falán. Ráadásul a szegedi diákok kezdettől arra törekedtek, hogy kezdeményezésüket országossá szélesítsék. A hallgatók az elmúlt évek bűneit kérték számon. Követelték a terrorért felelős vezetők felelősségre vonását, és az egypártrendszer megszüntetését. Sőt, négy nappal később már olyan merész kérést is megfogalmaztak, amely a szovjet csapatok hazánkból való kivonulását sürgette.
Másik nagy diákvárosunk, Debrecen sem maradt ki a forradalmi eseményekből. Az egyetemisták október 23-án reggel jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húszpontos követelését kinyomtassák. Görbe János az épület erkélyéről szavalta el Petőfi Sándor Még kér a nép című versét. A követelések mögé kényszerűen ugyan, de felsorakozott a helyi pártvezetés, ám amikor a város lakossága is szép számmal csatlakozott a diákokhoz, megrettentek. Olyannyira, hogy a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából az ÁVH katonái figyelmeztetés nélkül rálőttek a békés tüntetőkre, mire az emberek menekülni kezdtek. Hárman vesztették életüket, és sokan megsebesültek. Ők voltak a forradalom első áldozatai.
Miskolcra október 20-a körül érkezett meg a szegedi MEFESZ küldöttsége. A hangulat ekkor már olyan feszültté vált a Miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műegyetemen, hogy október 22-én, hétfőn reggel megszűnt a tanítás. Az egyetemisták nagygyűlést szerveztek, és másnap, 23-án megalakult a Diákparlament, a miskolci forradalmi események legfontosabb intézménye. Az egyetem végül elfogadott egy programot, amely nagyrészt a negyedéves gépészmérnök hallgatók tizenkét pontjából állt. Délután öt körül már miskolci munkások is megjelentek a gyűlésen. A DIMÁVAG Gépgyár fiatal dolgozói huszonegy pontban foglalták össze követeléseiket. A szovjet csapatok kivonulása mellett általános és titkos választójogot is követeltek. A pontokat megfogalmazó csoport tagjaiból úgynevezett Munkásszervező Bizottság alakult. A DIMÁVAG és az egyetem közös küldöttsége október 25-én a fővárosba utazott. Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára is velük tartott. A delegáció, amelyet Nagy Imre miniszterelnök fogadott, fontos szolgálatot tett. A pártközpontból ki sem mozduló, frissen megválasztott miniszterelnök a párt hírszolgálata általi információkra támaszkodott. Naivan abban bízott, hogy a követelések nagy része mögött csak huligánok és osztályidegenek állnak. A magyar szocialista nagyipar egyik fellegvárából érkező küldöttség látogatása azonban, amelynek élén a megyei pártbizottság első titkára állt, Nagy Imre számára már több volt, mint elgondolkodtató.
A Budapesti Műszaki Egyetem szolnoki karán október 23-án diákgyűlést tartottak, amelynek keretében itt is megalakult a MEFESZ. Később a Szigligeti Színházban jelentették be, hogy forradalom van. Ezt követően – miután a Marica grófnő című előadás félbeszakadt – a zenekar eljátszotta a magyar Himnuszt és Varga D. József, a színház bonvivánja elszavalta a Nemzeti dalt. A békés felvonulások másnap is folytatódtak. Az első kisebb tüntetésre október 25-én került sor. Ekkor már elhangzottak a jól ismert jelszavak is: „Ruszkik haza! Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza.” Kautzky Ervin színész a városháza erkélyén elszavalta a Nemzeti dalt. Még mielőtt belekezdett volna, a közönség észrevette, hogy a színész vörös nyakkendőt visel, ezt nem hagyták szó nélkül. Kautzky észbe kapva megtépte és ledobta a nyakkendőt. Mindezt óriási taps követte. A Nemzeti dal refrénjét a tömeg is zúgta. Később lekerült a gipsz vörös csillag és a
Népköztársaság címere a rendőrkapitányság épületéről. Bizonyára sokan tudják, hogy a forradalomban beállt végzetes fordulat után elsők között Szolnokon indult meg a visszarendeződés, és itt torolták meg elsőként az októberi eseményeket. A Tiszaparti megyeszékhelyet egyébként sokan és sokáig azzal vádolták, hogy nem állította meg a Budapest felé áramló szovjet csapatokat, ezért kis Moszkvának is nevezték. Ám a valóság az, hogy mivel a szovjet csapatok akkorra már itt koncentrálódtak, Kádár pedig ide helyezte kormányát, a városlakóknak esélyük sem volt feltartóztatni a megszállókat.
A fenti rövid leírások nem adhatják vissza annak a néhány napnak a lelkesedését, amely végigsöpört az országon. Minden várost sem tudunk felsorolni. Az viszont tény, hogy október 26-ára a vidék teljes mellszélességgel csatlakozott a forradalomhoz. Kisvárosokban, községekben, sőt falvakban is hallatta hangját a szabadságot követelő nép. Ahol a lakosság nem ütközött ellenállásba, ott csendesen zajlott le a hatalomváltás. Az azonnali leszámolást sürgetőket a községek józanabb tagjai csendesítették le. Szerte az országban újjászerveződtek a pártok, újak is alakultak, és elindultak Budapestre az élelemmel megrakott lovas kocsik, teherautók.
A budapesti Kossuth téri sortűz után a vidéki települések vezetése a legtöbb helyen, valószínűleg felső utasításra, de így is embertelen kegyetlenséggel válaszolt a történtekre. A legvéresebb megtorlások Esztergomban, Tiszakécskén, Mosonmagyaróváron és Miskolcon voltak. Sajnos a forradalom és annak vérbe fojtása szorosan összefonódó eseményekké váltak. Mégis érdemes kiemelni azt a néhány napot, amelyek, ha rövid időre is, de örömben, hitben, közös akaratban eggyé tudták forrasztani a nemzetet. Hiszen 1956-nak ez az egyik legfontosabb, ma is reményt adó üzenete.
