– Ismerős lehet a kérdés: miért épp a verbitákat választotta?
– Egyházmegyés kispapként kezdtem Gyulafehérváron, s azt éreztem, hogy nekem bizony szerzetesi közösségben lenne a helyem. Utánajártam hát, milyen lehetőségek adódnak. Olyan közösséget kerestem, amely missziós jellegű, mivel érdekelnek az idegen nyelvek és kultúrák, s gyermekkoromban régész, feltaláló szerettem volna lenni, vagy legalábbis olyasvalaki, aki nem mindennapi dolgokat művel. A verbitákban épp ezt fedeztem fel: az extremitást.
– Mely országokat jelölte meg szolgálatteljesítése helyeként?
– Elsőként Japánt, mert roppant érdekesnek találom a japán nyelvet. A második helyen Brazília szerepelt, hiszen 2009 és 2011 között az ország déli részén szereztem missziós tapasztalatot. Harmadikként pedig Kanadát tüntettem fel, mivel sok ott a dél-amerikai bevándorló, s szívesen foglalkoztam volna velük. Elöljáróim azonban Magyarországon tartottak.
– Mit szólt a döntéshez?
– Eleinte nem örültem neki, de most már igen. Úgy érzem, a Jóisten akarta, hogy itt maradjak, s úgy tűnik, idehaza nagyobb szükség van misszionáriusra, mint bárhol másutt. Meglehetősen kevés a fiatal, magyar ajkú, itthon élő örökfogadalmas verbita, mindössze négy-öt. Jelenleg többségben vannak a hazánkban szolgáló külföldi rendtestvérek. Mivel a misszionárius feladata az is, hogy az adott ország kultúráját átvegye, fontos, hogy legyenek olyan szerzetesek is, akik ezt át tudják adni neki. Ezért hát nekünk, magyar verbitáknak nagyobb számban kell jelen lennünk a hazánkban.
– Miért van szükség misszionáriusra ott, ahol ismerik az evangéliumot? Nem az volna a misszió lényege, hogy elvigyük az örömhírt azoknak, akik még soha nem hallották?
– Ma már elég ritka az olyan hely a világban, ahol még nem hallottak Jézus Krisztusról. Talán már csak az őserdők mélyén egy-egy indián törzsben élnek még ilyen emberek. Manapság a misszió nem azt jelenti, mint korábban: hirdetni az igét ott, ahol még nem hirdették. Napjainkban ez a szolgálat inkább arról szól, hogy hirdessük az evangéliumot azoknak, akik ismerik ugyan, de szükségük van arra, hogy ismét találkozzanak vele, életre keltve, újragondolva, felfrissítve. Újraevangelizáció – ez ma a misszió lényege.
– Véleménye szerint mi a legsürgetőbb feladat e téren itthon?
– Amikor Brazíliában a panasz szót akartam körülírni, gondban voltam. Hiába kerestem ugyanis, nem találtam a szótárban, egyszerűen nem használják, nem ismerik. Azt hiszem, a magyarok túlságosan is sokat panaszkodnak. Elfelejtették, mit jelent vidámnak lenni, örülni az életnek. A szentmisén való részvétel is magányos tevékenységgé vált: az ember bemegy a templomba, leül egy padba, meghallgatja a papot, aztán kimegy. Brazíliában ezzel szemben a mise családias hangulatú, közösségi esemény: mindenki énekel, tapsol, a szomszédját a békecsóknál megöleli. Talán azt kellene elérnünk, hogy az egyház itthon is visszakapja közösségi jellegét, s az emberek töröljék ki a panasz szót a szótárukból és a fejükből is.
– Mennyiben kell másképpen szólni a magyarokhoz, mint a brazilokhoz?
– Itthon jóval nehezebb dolgunk van. A brazilok sokkal könnyebben megbíznak a másik emberben, mint a magyarok. Ha például családot szeretnék látogatni, itthon előre be kell jelentkeznem, s pontosan meg kell mondanom, mikor megyek, meddig maradok. Brazíliában viszont minden előzetes értesítés nélkül, bármikor érkezhetek. Szinte azonnal megbíznak bennem, s nem tartózkodva, hanem örömmel fogadnak.
– Mivel kezdi az itthoni missziós munkát?
– Bevallom, még nem tudom. Nem készültem fel arra, hogy mi lesz, ha itthon maradok. Szeptember 8-áig, az örökfogadalmam letételéig szentül hittem, hogy Brazíliába térek majd vissza, s ott folytatom a munkát. De ha nem mehettem Brazíliába, hát majd Brazíliát hozom ide, minden vidámságával együtt!
– Készülnek már a brazilok a jövő évi Rio de Janeiró-i ifjúsági világtalálkozóra?
– Igen, lázasan készülnek, s nem csupán ott, hanem itt is: a brazíliai Shalom közösség például azon dolgozik, hogy minél több magyar fiatalt juttasson ki a találkozóra. A brazilok szeretik a felhajtást. Az a fő, hogy mindig legyen valami esemény, ne múljon el az élet úgy, hogy semmi sem történik. Ezért is vállalták a jövő évre az ifjúsági világtalálkozó, 2014-re a futball-világbajnokság, 2016-ra pedig az olimpia megszervezését. Nyitott szívvel, tárt karokkal fogadják a vendégeket.
Fotó: Kissimon István
