Hazafelé igyekeztem este, egy nyüzsgő fővárosi téren át, nem túl későn, egy baráti találkozó után. Egyszer csak azt tapasztaltam, hogy egy srác masírozik mellettem, s angolul a szememre veti, milyen gyorsan megyek. Majd arról érdeklődött, orosz vagyok-e vagy ukrán, mert egészen annak látszom. Szó szót követett, a fiú barátságos volt, közvetlen, jól szituált. A metróhoz érve el akartam köszönni tőle, ám ekkor nekem szegezte a kérdést: leszek-e a barátnője. Nevetve nemet mondtam, s már indultam volna tovább, de ő erősködött. Kezdett kínossá válni a helyzet, ezért határozottan kijelentettem: megyek, s otthagytam. A mozgólépcsőn még visszanéztem, jön-e utánam, de hál’ Istennek nem jött.
Nemrég arról szóltak a hírek, hogy Brüsszelben a jövőben hetvenöttől kétszázötven euróig terjedő bírságra számíthat az, aki nyilvános helyen szexista, rasszista, homofób vagy bármely más sértő megjegyzést tesz másokra. A döntés azután született meg, hogy napvilágra került a diáklány, Sophie Peeters dokumentumfilmje a belga főváros utcáin uralkodó szexizmusról. A Femme de la rue (Utcanő) című videó azt mutatja be, miként sértegetik, zaklatják az egyedül sétáló nőket. Eddig a bíróságok túlterheltsége miatt nem jutottak el az igazságszolgáltatás elé ezek a bűncselekmények, s a rendőrség sem küzdött ellenük. Nem könnyen bizonyíthatók, az igaz, mégis, talán nálunk sem lenne butaság foglalkozni velük.
Pesti utcai körképem is jelzi: van egy kis baj az illemmel és az erkölccsel, ami nem csoda, hiszen sokáig nem tanítottak az iskolákban ilyesmit. Bár meglehet, azzal kapcsolatban a tankönyvek sem igazítanának útba, hogy kinek illik kinyitni az ajtót: a nőnek vagy a kutyának…
