Tíz életet követelt a bűzös-maró gátszakadás. És sokkal többen maradtak életben. A kisiskolások ott szaladgáltak ebéd előtt a fák között, ahol néhány perccel később végigömlött a vörös áradat. Talán egyikük kiáltott, megpillantva valamit a távolban, vagy rend szerint véget ért a levegőzés? Ezt is, azt is hallani lehetett. A gyerekeknek életben kellett maradniuk. Nem tudjuk életnek és halálnak a végső értelmét, most még csak tapogatódzunk utána, s az ilyen tragédiák mintha fogékonyabbá tennének minket, hogy elfogadjuk a fölöttünk álló, ám ránk vonatkozó Törvényt – vagy éppen lázadjanak ellene, akik (megint csak költőt idézve) hitetlenül hisznek Istenben.
Mindaz, amit az ember – kémiai, fizikai, biológiai tudását használva – az anyaggal kezdeni tud, eleve, lehetőségként már benne van az anyagban. Nem az anyag a vétkes, amiért például vörösiszap is előállítható belőle. Nem is az emberi tudás kérhető számon, mert felismerte, mi mindenre képes a matéria. Az anyag gazdagsága, minden lehetősége csak csodálattal tölthet el minket. Ám milyen akarat szerint bontjuk ki és használjuk a teremtett világnak ezt a hallatlan gazdagságát? Lehetőség, szükség vagy érdek szerint? A lehetőség hívó követelmény. Ismerjük meg minél mélyebben mindazt, ami adatott nekünk. Ismerjük meg a fémek olvasztását, az elektronok mozgásából eredő különféle energiákat, a maghasadást – a tudós rácsodálkozások sora végtelen.
S ebben a rácsodálkozó kutatásban nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy mellérendeljük a szükséget. Mire van szükségünk? Életünkben egyre több a nyűg, az ipari-technológiai ismeretekkel az anyagból magunkra rántott keserűség és veszély. Elfogy a tiszta vizünk, tiszta levegőnk, tiszta élelmünk, kiderül – és mindig utólag! – hogy ez is, az is ártalmas, amire előtte még olyan büszkék voltunk! Csakhogy büszkeségünk, ilyen büszkeségünk mérgezett forrásból fakad. Nem az Isten-szerű élethez szükséges büszkeségből, nem az ember valós szükségéből.
Új szükséget, önhatalmú szükséget teremtett magának az ember, amikor „felvilágosult” fordulat-bódulatában istenkének nevezte ki magát. És azóta egyre durvább módon tapos ez az önjáratú, önző szükség. Gyakorlati kifejezése a haszon. Amiből haszon származik, nyereség, csak az a szükséges. Ami nem hoz nyereséget, hasznot (pénzt, pénzt!!!), máris értéktelen, hasztalan. A haszon mozgatja világunkat – az önzés. Használd, majd dobd el, és végy újat. A műszaki „csodákat” szándékosan néhány évre tervezik – az Isten adta anyag és az Isten adta emberi tudás sok nemzedék használatára alkalmas tárgyi környezetet teremthetne, de akkor hol a haszon, hol a nyereség?!
Megkezdődött a vörösiszap-per. Fölfokozott várakozás: most majd igazság „szolgáltatik”, helyére kerülnek a dolgok. Áltatás! Minden olyan ítélet, amelyet nem az isteni parancs (a mi legjobb javunk) szerint érvényesít az ember, politikai és pénzügyi befolyástól, pillanatnyi hatalmi helyzettől és különféle érdekektől vezért mismásolás.
Két esztendeje jelet kaptunk Kolontáron, Devecserben, Somlóvásárhelyen – csakhogy tudunk-e olvasni az idők e jeléből, vagy ami történt, vállrándítva elsodorja tudatunkban a következő katasztrófa?
