Az engedelmesség, a tisztaság és a szegénység fogalmaira úgy tekintünk, mint a szerzetesi élet velejáróira. Timothy atya azonban mindezek mellé odailleszti a világi hívő számára talán ismerősebb szavakat is, mint a megbocsátás, a lemondás, a felelősség vagy éppen a demokrácia. Írásai alapján könnyen belátható, hogy nem lényegi, legfeljebb fokozati különbség van a két élethivatás között.
De az eltérések a világi és a szerzetesi élet között ugyanúgy tanulságokat rejtenek magukban, mint a hasonlóságok. Egy autógyártó céget nem az vezérel, hogy „választ adjon az emberiség helyváltoztatási problémájára”, hanem a nyereség. Egy szerzetesrend azonban nem működhet így. Feladata, hogy „életet adjon Isten Igéjének”, hogy valamiképpen „meghosszabbítsa a megtestesülést”. A hatalom gyakorlása is másképpen történik egy rendben. Míg a világban a kormányzáshoz, a vezetéshez elsősorban a hatalom birtoklása kapcsolódik, addig a megszentelt élet intézményében éppen ellenkezőleg kellene eljárni. Itt a hatalmat inkább át kell adni, nehogy az a testvérek elnyomásába torkolljon. Radcliffe ezzel kapcsolatban beszél „bátor sebezhetőségről”.
Egy társadalomban az „értelemvesztés krízisének” egyik tünete, hogy történetei már nem csengenek egybe a tapasztalattal. Ilyenkor egy másikra van szükség. A szerzetesi életnek a „halál és a húsvéti feltámadás” megéléséből forrásozó, új történetnek kell lennie. Még akkor is, ha alapjai több mint másfél ezer évesek.
(Timothy Radcliffe OP: Új dalt énekeljetek. L’Harmattan Kiadó – Sapientia Főiskola, 2012)
