– Valóban megtörténhetett ez a találkozás így, amint az evangéliumok leírják?
– Az evangélista semmilyen jelét sem adja, hogy nem valódi eseményt közöl. Van azonban egy sajátos nézőpontja: nem a beteg meggyógyítására, hanem az esemény mögöttes üzenetére koncentrál. Az elsőrendű mondandója nem az, hogy végül is meggyógyul a lány, hogy Jézus kiűzi belőle az ördögöt, hanem az, hogy Jézus enged a pogány asszony kérésének, s ezzel immár képletes értelemben átlépi Izrael határait.
Az evangéliumok persze nem Jézus életében íródtak, s ezért nem olyan értelemben vett történeti beszámolók, mint ahogyan a hétfői újság tudósít a vasárnapi eseményekről. Az evangélisták támaszkodnak mindarra, amit a Krisztusban hívők évtizedeken át szóban és írásban megőriztek, de ezek alapján nagyobb összefüggésben írják le, ami történt. Egy nemzedékkel Jézus halála és feltámadása után már nemcsak az a különleges, hogy Jézus gyógyított, hanem az is, hogy kit és miért.
Az evangéliumok kritikusai olyankor gyanakszanak egy-egy történet hitelességével kapcsolatban, ha túlságosan háttérbe szorul benne Jézus egyedi, meglepő személye, vagy éppen zsidó környezetbe illő gondolkodásmódja. Vagyis amikor a későbbi közösség szempontjai kerülnek előtérbe. Ebben a történetben azonban több sajátos hagyományt is találunk: Jézus pogány földön, Tírusz vidékén tartózkodik; egy anya a lányáért könyörög; Jézus előbb nem akar gyógyítani (ördögöt űzni), sőt, ezt közmondásszerű kijelentéssel meg is fogalmazza. Ráadásul ez az utóbbi nem is igen illik a Jézusról alkotott képünkbe, s valószínűleg akkoriban is sértette a pogányságból megtértek fülét. Úgy gondolom, jó okunk van elfogadni Márk és Máté evangélista tanúságtételét arról a Jézusról, aki közvetlen kapcsolatba került egy pogány asszonnyal, s kérésének végül is engedett.
– Jézus soha nem volt tekintettel a társadalmi elvárásokra. Itt mintha mégis ezek szerint cselekedne.
– Nem hiszem, hogy elvárásoknak való megfelelésről lenne szó, legfeljebb saját küldetésének egyfajta értelmezéséről, sőt fokozatos felismeréséről. Azsidóság egy része valóban az elkülönülés útját járta, ezzel egyébként éppen Izrael szövetségi hűségét, vagyis Isten iránti szeretetét akarták megerősíteni. Kezdeti ellenkezése után azonban Jézus „Isten Izraelével” más víziót akar megvalósítani. Az a szétszóródott nyáj, amelyet ő kíván egybegyűjteni, utóbb egyetemes küldetést kap. Nem elzárkózásra, hanem a nemzetek felé való megnyílásra szól a kiválasztottsága.
Egyfelől tehát ismét a történeti hitelesség bizonyítéka, hogy az evangéliumok rögzítik: földi életében Jézus általában nem a pogányokhoz, hanem a zsidókhoz fordult. A történelem folyamába lépő Isten Fia elfogadja a kinyilatkoztatásnak azt a megkezdett irányát, amely Izraelen át vezet a világ minden népéhez és minden emberéhez. Az Ige küldetése sohasem lehet független attól, hogy Isten a „szavát adta” Izraelnek. Másfelől Jézus hűsége nem valamilyen elvont és megkövesedett szabálynak szól, hanem Istennek, aki jelen van, s ezért a jelenben nyilatkozik meg. Ez az elbeszélés éppen azt mutatja, hogy Jézus ennek a kitartó asszonynak a hitében látja meg Isten akaratát, vagyis azt a pillanatnyi lehetőséget, hogy nyisson a pogányok felé. A találkozást rendkívül emberivé teszi mind az anya kitartása lánya érdekében, mind Jézus komoly tartózkodása és megfontolt döntése, amellyel saját küldetését gyakorolja.
– Kapcsolatba hozható-e ez a szöveg más, a pogányok felé fordulást megindokoló perikópákkal, mint amilyen például a kafarnaumi százados története Máténál és Lukácsnál?
– Közös pontjuk, hogy Jézus távolról gyógyít, és hogy rendkívüli tettel jutalmazza a pogány ember hitét. Sőt, ez a történet még szókimondóbb is: Jézust kifejezetten úgy mutatja be, mint aki dicséri a százados hitét, illetve Máté változatában meg is jövendöli, hogy a pogányok részt kapnak a zsidó pátriárkák örökségéből. Fontos különbség, hogy a kafarnaumi százados eleve szimpatizált a zsidósággal, zsinagógát is épített nekik, a tíruszi asszony viszont valószínűleg nem, ő egyszerűen Jézusban bízott.
– Milyen üzenete van számunkra ennek a történetnek?
– Elsősorban az, hogy modellje lehet a mi Jézussal való találkozásainknak. Ő nem mindig olyan, mint amilyennek az első pillanatban várnánk. Elfogadjuk a szabadságát? Elfogadjuk, hogy Isten útjai nem a mi útjaink? Az ő szabadsága nem szünteti meg a mienket. Nem passzivitásra, inkább őszinteségre biztat, ahogyan ez az asszony is olyan bátran és okosan kitartott szeretetében, illetve kérésében. Szinte irigylem azért, mert Jézus közelében ennyire önmaga lehetett!
Történetüket azonban a korai egyház sem szemlélte részvétlenül, hanem példát keresett benne közösségi szinten is. Mire hívja itt Jézus az egyházat? Talán arra, hogy „ismerjük meg Isten akaratát teljes megértéssel”, úgy, mint ő: egyfelől hűséggel a hagyományhoz, a nyilvánvaló küldetéshez, másfelől elfogadva a pillanat kihívását, az ajtón kopogtató ember realitását. A keresztény közösség Jézusban meglátta a zsidó örökséghez való hűség modelljét, ugyanakkor éppen tőle kapta a missziós parancsot. Vajon ma nem éppen erre van szükségünk?
