A szó a némaságból születik. Abból a telített hallgatásból, a „gyümölcsöt érlelő elhallgatásból” (Paul Celan), amelyben a szellem elevenen érleli tartalmait. Abból a bensőséges tágasságból, amelyben összekapcsolódnak a történelem korszakai, a gondolatok és érzelmek mélységei. Valamely belülről vagy kívülről származó impulzusra válaszul megnyílik a némaság kapuja, és kilépnek belőle a szavak, melyek majd megformált gondolatokká szövődnek. A végtelen néma tereket a szavak véges formákba szűkítik, s egyedül a lírai szó képes emlékeztetni a végtelenre.
A szó első születése megelőzi a teremtést. A gnosztikus atyák egykor Isten lényegét a csöndben találták meg. A „csönd csöndjének csöndje” – írja az egyiptomi kopt evangélium. A teremtés előtti, mindent átlátó mélységes csönd, amelyből az idők kezdetén kipattant a szó, az Ige. Ez a csönd nem az elnémulás hallgatása, nem az elveszített szavak csöndje, hanem a titoké, amelyhez szó fel nem érhet, s amelynek megfejtése örök igézet marad.
Amikor a szerzetesek Nepál vagy Oroszország kolostoraiban elengedik a szavakat, némaságukkal abba a csöndbe merészkednek vissza, amelyben a még meg nem ismert teljesség van jelen. A tárgyak szemlélése, a madarak néma röptének kísérése, a test minden rezzenésének megengedő érzékelése és a lélegzet nyugodt ritmusa mind a csendes elmélyülés eszközei, a szóvá formálható megérlelt belátás keretei.
Amikor az egyiptomi sivatag magányos szerzeteseihez igazságot kereső vándorok érkeztek, sokáig csak csöndben voltak. Bár kérdéssel jöttek a választ tudókhoz, először a közös némaságban találkoztak, amelyben azelőtt talált egymásra kérdés és válasz, mielőtt elhangzott volna. A csöndben szemlélt mindenség harmóniáját a pusztában kimondott szó csupán összefoglalja és elvihetővé teszi, de az igazság nem a megszületett szóban van. „Mondj egy szót az érseknek, hogy jó útra térjen” – kérték Pambo atyát, aki így válaszolt: „Ha nem tér jó útra a hallgatástól, akkor a szótól sem.”
A szó találkozásból születik. A léleknek a végtelen szellemmel való találkozásából, amelyben megfogan az érzés és a gondolat, s amely a személy létének első pillanata. Amilyen mély és intenzív a találkozás, olyan az érzés, az eszme és a személy. A keresztény Szentháromság – Eckhart mester értelmezésében – maga a teljesség találkozása, amelyből kél az Ige és testet ölt. „Az ölelés csöndje az érintés csöndjével kezdődik: a szemek találkozásának némaságával, az arc ismerőssé tételének hallgatag idejével, a közeledés és távolodás hang-nélküliségével” (Máthé Andrea). Mielőtt férfi és nő megszólítaná egymást, már hangtalan találkoztak, mielőtt megszólal a gyermek, már benne a néma találkozás élménye az anyaméhben és az anyja ölében. A szent szavak a szenttel való találkozásban születnek, s az elfeledettek abban születhetnek újjá.
