Ám mi nem adtuk fel: ismét engedélyt kértünk, és újrafestettük a falakat. A forradalom kitörése óta megéljük az egységet a muszlimokkal. A hétköznapi élet tehát másképpen zajlik, mint ahogyan a média bemutatja. Én biztonságban érzem magam ott, ahol élek. Változásra azonban szükség van, méltóságot, emberiességet, békét és szeretetet akarunk. Muszáj volt tehát megmozdulni, és már sokat javult a helyzet. Az arab tavasz még nem zárult le, de egy fontos eredmény már egyértelműen kitűnik: megválasztottuk a saját elnökünket. A többi változásra még várnunk kell, de biztos vagyok abban, hogy eljön az ideje.
Az egyetlen keresztény srác a suliban
Rony Luka Irakból látogatott el hazánkba. Egy olyan országból, ahol szintén nem könnyű kialakítani, megélni az egységet. Először lát ennyi különböző kultúrájú és hátterű fiatalt együtt, s lenyűgözi, hogy nincsenek közöttük korlátok.
– Én vagyok az egyetlen keresztény srác a suliban. A háború, a terrorcselekmények után szinte minden keresztény társam elhagyta Bagdadot, egyedül maradtam. Nem érzem magam kiközösítve, de egy többségi muszlim közösségben kisebbségben élek. Mindenki tudja rólam, hogy keresztény vagyok, s úgy érzem, ez hivatásom is. Az iraki muzulmánok békés embereknek tartják a keresztényeket, hiszen közülük nem kerültek ki terroristák. Inkább a politikusok próbálják szembeállítani egymással a két vallás követőit. Nagyobb keresztényüldözések 2005-ben voltak, akkor templomokat támadtak meg, sokan meg is haltak. Most viszont már nyugodtan elmehetünk a vasárnapi misére.
Feladatomnak látom, hogy összehozzam azokat az embereket, akik szembehelyezkedtek egymással. Az iskolában igyekeztem kapcsolatokat építeni. Először ellenállásba ütköztem, de lassanként elindult egy folyamat. Olyan ez, mintha valami magot ültetne el az ember: egy ideig nem látszik változás, de aztán lassacskán kihajt a növény, és nő, növöget. Ám ez időbe telik. A keresztények és a muszlimok a hétköznapokban békében élnek egymással. A háborús helyzet miatt azonban senki nem érezheti magát biztonságban, sem a keresztények, sem a muzulmánok. Igaz, ma már sokkal jobb a helyzet, mint néhány évvel ezelőtt.
Egy magyar önkéntes
Kovács Dávid mosolygós arca és nyílt tekintete alapján nem gondolnánk, hogy az elmúlt napokban alig aludt. Az önkéntesek fáradságos, de lelkesítő munkáját végzi. Kedvesének – a Fokoláre mozgalom egyik tagjának – köszönheti, hogy belecsöppent a Genfest forgatagába.
– Nem vagyok a mozgalom tagja, és gyakorló kereszténynek sem mondom magam. Hiszek a Jóistenben, de csak ismerkedem a vallással. Számomra a hit a lényeg. Ennek a rendezvénynek a törekvéseivel egyetértek, ezért is jelentkeztem önkéntesnek. Bevallom, azt is vártam tőle, hogy kiszakadhatok a monoton hétköznapokból. Leginkább a nyelvtudásommal segítettem az érkező csoportoknak, a reptéren. Jó volt fogadni, üdvözölni őket, elbeszélgetni velük. Problémák is adódtak, azokat igyekeztük orvosolni. Volt, hogy poggyász tűnt el, máskor meg egy egész csoport veszett el. A déliek lazasága is sokszor okozott galibát, de közvetlenségükkel, jókedvükkel és kedvességükkel hamar lefegyvereztek bennünket. Nagyon jó volt látni, hogy az egység ideája megvalósítható, a fiatalok jól érzik magukat, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül. Nem gondolom, hogy önkéntesként „ingyen” dolgoztam volna, hiszen nagyon sok mindent kaptam az előkészületek és a fesztivál ideje alatt.
Lana és Luna Palesztinából
Lana Rantiri és Luna Shtay Palesztinából érkeztek Budapestre. Mindketten arabok, de rögtön szembetűnik, hogy Lana nyakában kis kereszt lóg, Luna pedig fejkendőt visel. A keresztény Lana és a muzulmán Luna gyerekkoruk óta barátnők. Egy katolikus szerzetesrend által fenntartott iskolában tanultak, ahová muzulmánok is járhatnak. A vallást érintő tanórákon felekezet szerinti csoportokba különülnek el a diákok, de heti egy órában, egy közös tantárgy keretében a különböző vallások őket is érintő témáit járják körül.
Kérdésünkre, hogy mi igaz abból, amit a médiából tudunk a térség feszültségeiről, őszintén válaszolnak: minden. Ám – folytatják – „így vagy úgy, együtt kell élnünk. Az is igaz, hogy a palesztin keresztények és a muzulmánok könnyebben szót értenek egymással. A velünk együtt élő zsidókkal nehezebb a párbeszéd. Nem könnyű elfelejtenünk azt, amit a megszálláskor átéltünk. De vannak olyan helyzetek, amelyekben a zsidóknak és az araboknak is együtt kell működniük. A feszültség ugyanakkor adott. Most például Izraelen keresztül nem hozhattuk volna ide a palesztin zászlót. Otthon sem emelhetjük félelem nélkül a magasba. Már csak ezért is nagyon jó érzés itt lenni, ahol nincsenek falak, ellenőrzőpontok. De törekszünk a párbeszédre a zsidókkal is, hiszen közöttük is vannak olyanok, akik nyitottak.” Lana szelíden hozzá is teszi: „Nekünk, keresztény araboknak pedig emlékeznünk kell arra, amit Jézus mondott: Szeressétek egymást és ellenségeiteket.”
Nagy Enikő
Fotó: Kissimon István
