Mindkét időélményben közös, hogy áttörhetetlen falként veszi körül emberi életünket. Vajon a liturgiában megélt „üdvösség adta szabadság” miként tud megmenteni bennünket e rabságból? Hogyan tudja megadni nekünk az időtlen, örökkévaló élet reményét? Először is úgy, hogy a liturgia összekapcsolja időhöz kötött létünket Isten örökkévalóságával.
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum Concilium azt tanítja, hogy a földi és az égi, vagyis az időhöz kötött, az időben „lejátszódó” és a mennyei, az időtlen, az örök liturgia teljes egységben „működik”: a földit Isten Szentlelke, aki liturgiáink főszereplője, megmeríti az örökkévalóságban. Másodszor időnk zárt rendszereit (az „áttörhetetlen” körkörösséget és az egyenes vonalú elmúlást) átitatja kegyelemmel: évről évre ciklikusan visszatérnek nagy ünnepeink, és minden ünnepünknek van kezdő és befejező momentuma, még ha ezek a cselekmények szervesen illeszkednek is egymáshoz, mint a gyöngysor szemei, az Úr végtelenjébe vezető folyamatként.
Ezért vannak ott mai és tegnapi szentmiséink között a zsolozsma imaórái, hermetikusan illeszkedve napirendünkbe. De szabad itt erőteljesebben is fogalmazni, mert igaz: a liturgia és az ima (általában véve) sohasem napirendi pontok. A liturgia és az ima maga a naptár, amelybe minden mát bejegyzünk: a munkát és a pihenést egyaránt. Hiszen ideje csak az Istennek van: ezért mindig van idő imádkozni és ünnepelni, azaz liturgiát végezni.
