A középkorban is sokrétű volt a mosoly és a nevetés szerepe. A pokol képéhez egyértelműen hozzá tartozott a nem éppen kedves kacaj, és az asszonyok „bűnre csábító” nevetését sem nézték jó szemmel. Aki valaha is olvasta a Rózsa nevét Umberto Eccótól, bizonyára sosem felejti el azt a bizonyos kolostort, amelyben egy szerzetes úgy félt a nevetéstől, mint ördög a tömjénfüsttől. Szerencsére már túl vagyunk azon az időszakon, amelyben a középkort csak és kizárólag szomorú szentek gyülekezetének lehetne bemutatni. Noha tény: kevés a mosolygó Madonna ebből a korszakból, és a Megváltó arca is, néhány Kisjézus-ábrázolástól eltekintve többnyire igen komoly.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a középkori ikonográfiának megvoltak a maga szabályai, amelyek szerint természetes volt, hogy a mártírhalált halt szenteket nem ábrázolhatták mosolyogva. Ha egy mester láthatóvá tette az ábrázolt alak fogait, az azt jelentette, hogy bűnös lélekkel van dolgunk, úgy, ahogy az asszonyok kibontott haja is erre utalt.
Egy Mainzban nyílt kiállítás a középkorból olyan műalkotásokat gyűjtött össze, amelyek nevető vagy mosolygó alakokat ábrázolnak. Láthatók itt a haláltáncok vigyorgó csontvázai és „pokolian nevető” arcok is. Ám a tárlat megálmodói azt a középkort is bemutatják, amelyből kedves és bájos szentek, angyalok, Madonnák és Kisjézusok mosolyognak ránk.
A kiállításon különböző idézetek olvashatók nevetésről, mosolyról. A bejáratnál egy Lukács evangéliumából vett mondat fogadja a látogatót: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.”
Ha saját szívből jövő, örömteli nevetésünkhöz nem is elegendő ez a néhány mainzi kép, egy kis mosolyt talán varázsol mindannyiunk arcára.
