Maradt-e a lelkemben valami mindabból, amit ott magamba szívhattam? Abból a levegőből, ami más, mint az itthoni, abból a világból, ami tőlünk messze van?
Szeretnék iderajzolni néhány kedves emléket ebből az együtt töltött pár napból.
Nagyváradon, Kolozsváron, Körösfőn, Sztánán sok érdekeset látva, nagyjainkra emlékezve, hegy-völgyet járva minden mesél valamiről: sikerekről, életekről, születésről, harcokról, háborúkról, sorsokról, örömökről. Talán javára válik minden diákomnak ez a kultúrhistória. Aztán meg kitárul a világ, ameddig a szem ellát, erdő – felséges a panoráma. S ott a Tordai-hasadék. Azt regéli róla a nép, hogy a lovagkirálynak, Szent Lászlónak a kunok előli menekülésekor, Istenhez fohászkodása közben jött létre. A tordai sóbánya mélysége, különlegessége lenyűgöző, az óriáskerékben pedig úgy hiszi az ember, az ég a földdel összeér… Bizony, csuda dolog ez.
Kalotaszentkirály – négy szekér áll a falu közepén. Csoportokban a diákok, s a vezényszóra várva erdőzendítő örömmel, ujjongással pattannak fel a szekerekre. A jókedv még magasabb fokra hág, mikor a mi szekeresünk rágyújt régi kedves nótájára: „Megálljon, kend, hó! / Itt a stáció! / Eladjuk a gyeplőt, hámot, / Élünk egy kis jó világot!”
Ez valóban jó világ, bár kemény a munka, a gazdaság nem kíméli az emberfiát, de gyümölcse a békesség, a nyugalom, az értékek tisztelete, a másik megbecsülése, a föld szeretete. Aznap a szelíd fényű tavaszi nap gyönyörködve mosolygott le felnőttek és gyermekek e vidám kedvű gyülekezetére.
A táncház, a kalotaszegi népviselet megismerése, a Báthory Líceum diákjaival közös focimeccs, gyomlálás és koszorúzás a piarista sírboltnál, a Házsongárdi temető nemzeti panteonja valamit közelebb hozott, amit országhatár, távolság nem választhat el egymástól.
Fotó: a szerző a Szent Margit Gimnázium tanára
