Veszprém tiszteli a királynőket és őrzi emlékét Gizella királynénak. Szent Istvánt ünnepeljük Budapesten és az egész országban, talán kiemelten Esztergomban. De Szent István alakja Fehérvárhoz is hozzátartozik: itt tartotta a törvénynapokat, itt őriztette az ország dokumentumait, a koronázó ékszereket. Itt építtette azt a csodálatos templomot, amely méreteiben, díszességében pontosan olyan volt, mint azok a templomok, amelyeket megcsodálunk Angliától Franciaországig. Ez az a város, ahol a hagyomány szerint fia, Imre is megszületett, ahol aztán el is temették. Itt ajánlotta föl a magyar nemzetet, a koronát, az országot a Szűzanyának. Nem tehetjük meg, hogy erről az örökségről elfeledkezünk, hisz mindenféleképpen szentek nyomdokaiban járunk, akiket emlékezetünkbe kell idéznünk, akiktől tanulnunk kell, és akiknek példáját szemlélhetjük.
Modern gondolkodásunk elfeledi a régi hagyományokat, és új álhagyományokat helyez mindenek fölé. Fehérváron a magyar szent család kultusza, Passauban Boldog Gizella tisztelete szervesen kapcsolódik a múlt értékeihez. A két hagyomány közelmúltban történt összekapcsolása pedig azokat az időket eleveníti fel, amikor a zarándokhelyek behálózták Európát. Szakrális központokként jelentősen befolyásolták a környezetüket, kultúrát teremtettek, etnikai-vallási összetartozás-tudatot adtak, és mindemellett elősegítették a különböző népcsoportok találkozását.
A zarándoklatoknak ma reneszánszát éljük. Az emberek szívesen kelnek útra. Nemcsak kellemes időtöltésre vágynak, hanem szeretnek célt is adni útjuknak. Érdekes, hogy milyen sokan járják végig Magyarországról is a komoly áldozatot jelentő El Camino zarándokútját. Hazatérve elmondják, milyen változások történtek bennük. Nagyon fontosnak érzem, hogy azt a belső igényt, amire rápillantanak útjuk során, jól tudják itthon értékelni.
Amikor eljönnek hozzánk Passauból Szent Istvánt és Gizellát köszönteni, vagy mi megyünk el és visszük Szent István ereklyéjét Passauba, akkor nem azért zarándokolunk el egymáshoz, hogy a városok szépségeivel ismerkedjünk. Az út célja, igazi értéke és szíve spirituális tartalmában keresendő: lelki út, ahol az ember időben, térben utazik, testben talán fárad, de lélekben és szellemben gazdagodik, frissül.
– A mai közgondolkodás szerint nem kell igazodási pontokat keresni életünkben, csak a saját elképzeléseinket valósítsuk meg. Kinek jut eszébe ma a szentek életére figyelni a mai kor kérdéseire, problémáira megoldást keresve? Pedig lehetetlen élethelyzetekben állták meg helyüket, adtak példát Szent Istvántól kezdve Brenner Jánosig.
– Az ember megteheti, hogy csak önmagára figyel. Ezt a gondolkodást sikerült beültetni a mai nemzedék életébe. Önmagunkba zárva azonban nem találhatjuk meg önmagunkat, boldogságunkat és békénket. Ezt nem azért mondom, mert én keresztény egyházi ember vagyok, akinek ezt kell hirdetnie. Olvassák el József Attilát, Adyt és Babitsot. Sokan szeretnek „vak dióként dióban zárva lenni”, és fel sem merül bennük, hogy jó lenne kinézni időnként magukból, hogy ne legyenek magányosak.
A szentek azért olyan örök érvényű példák számunkra, mert tudtak a másik emberre tekinteni. Sokkal inkább figyeltek a mellettük élőkre, saját koruk problémáira, minthogy abban mélyedtek volna el, ők milyen szerencsétlenek, mennyi nehézségük, anyagi gondjuk van. Azt nézték, mivel tudnak másokat segíteni. A szentek arra is tanítanak és figyelmeztetnek bennünket, hogy Jézus szava megélhető igazság: aki másokért elveszíti életét, az megtalálja azt. Aki a másikban nem vetélytársat, nem legyőzendő ellenfelet, nem valami kerülendő idegent, hanem testvért lát, akiért felelős. Akinek az öröme, a sikere kicsit az én örömöm és sikerem is, akinek boldogságából rám is hullik egy fénysugár. Ha ezt így tudnánk nézni, az lenne az igazi élet, ebbe az irányba kellene haladni, a szentek ebbe az irányba hívnak bennünket.
