Mára világossá lett, hogy másféle potenciál is rejtezik a médiában. Az első reklámok arra buzdítottak, hogy a lakosság vegye meg, amit megtermelt az ipar. Mifelénk persze azt is megmutatták, hogy mi az, ami egyáltalán kapható. Hol hurka, hol félautomata mosógép, hol televízió. Egyes reklámok már-már filmes használati útmutatóknak is beillettek egy új árucikk kapcsán. Ennek helyébe új rendszer lépett: olyan, ahol másként működik a termelés és a kereslet, ahol az igény is piacosítható, s a leglényegesebb termék maga a vágy.
Az iparág, amely megtermeli és pénzért áruba bocsátja az emberi vágyat: a média. Egy szociológus szerint Európa a világháború után túlélni akart, később jól élni, most pedig a legfőbb igény a megélés. A reklámok nem tárgyakat, hanem vágyakat népszerűsítenek. Lassan reklámmá vált minden: a híradó, a tévéfilm, a sorozatok. Megtermelnek és eladnak érzéseket, vágyakat, ösztönössé váló beidegződéseket.
A médium rég nem medium. Általa dől el, milyen életmódot tart a közvélemény átlaga vonzónak, mit gondol karrierről, mit ért egzisztenciális kibontakozáson. Nem porszívót próbálnak ránk sózni, hanem álmokat, érzéseket. „A legtöbb, mi adható”, „Érezd a különbséget”, „Nyisd meg a világod”, „Éld át az érzést”, „Ünnepelj velünk” – mit is adnak el nekünk? A tárgy, a kézzelfogható valóság réges-rég lényegtelen. Csak az számít, hogy általa élményhez, érzéshez jutsz, s ez megbizserget, ettől érezheted igazán élőnek magad. Ahogy egy humorista megjegyezte, a hűtőszekrényt azért reklámozzák szép, csinos modellekkel, mert ilyen barátnője ugyan a legtöbb férfinak nem lesz, de azért ilyen hűtője még lehet, s ezáltal valahogy mégiscsak osztozik az „érzésben”, amit a tévé sugároz felé.
Ha nem tekinthetjük semleges valóságnak (csatornának, eszköznek, közvetítésnek) a médiát, ha számolunk azzal, hogy az már pusztán önnön valója által hat a benne foglalt üzenetre, akkor ki merhetjük-e még mondani az evangéliumi igazságot ilyen közegben? Sokan (pesszimisták) úgy vélik, ez egy velejéig romlott világ, amit törvényekkel kell agyonszabályozni, hogy idomuljon a mi elvárásainkhoz. De ki az a mi? És mitől olyan bizonyosak azok az elvárások? Reális-e korunkban egy médiátlanított médiát követelni? Mások (optimisták) úgy vélik, a média jó hecc, zseniális közeg, ahol lehet pezsegni, vibrálni, áradni. Ám így valóban a kereszténységet hirdetjük, vagy sokkal inkább egy élményt: sokan vagyunk, barátok, buli, életérzés, hangulat, lelkizés…? A jó keresztény realista: járja ennek a világnak (média)útjait, használja a lehetőségeket, ám tisztában van a korlátokkal és a befolyásolással. Megtanulja a „szakmát”, de tudja jól, hogy a kereszténység hirdetése nem pusztán marketing és PR – az eszköznek eszköznek kell maradnia. Nem azért evangelizálunk, hogy sokan legyünk és sikeres legyen a cég. Amit teszünk, azért tesszük, mert van egy igazság, ami (Aki) nem hagy nyugodni minket. Nehéz, kihívásokkal teli utakat járunk, mindvégig érezve (a professzionalizmusra törekvés mellett) egyfajta idegenséget. A világ, amelyben élünk, nem a mi igazi világunk. Ebben létezünk, de nem ebből vagyunk. „Jöjjön el a Te országod”. Médiaalakítók, felhasználók, de nem médiaszemélyiségek és reklámcégek vagyunk. A sikerünk más, mint egy médiumé. Kemény dió, nagy kihívás. Egy ekkora feladatba, bizony, megéri belevágni a fejszénket!
