A karácsony és a húsvét némi torzítással még jelen van a közgondolkozásban, ám a pünkösd alig. És nem csupán az átlagember, hanem a világ rejtett titkaira érzékeny líra sem ismeri. A legnagyobb magyar költőket lapozgatván alig lehet verset találni kifejezetten a pünkösdről, s alig bukkanhatunk olyan költeményre, melyben ennek az ünnepnek a képei jelentenék a lírai humuszt.
Nem szükséges megütközni azon, hogy a kereszténységgel kapcsolatos ismeretek alacsony foka miatt a főünnepek pontos jelentését a mai ember nem ismeri. Ezek kulturális jelentőségét ugyanis nem az ünnepelt tanok biztosítják, hanem az az egybecsengés, amely az ünnep leegyszerűsített tartalmai és a mindenkori társadalom legalapvetőbb igényei között található. A karácsonyt a családi együttlét és a gyermekek megajándékozásának bája tette legfontosabbá abban a korban, amikor a családot tekintették és érzékelték a társadalom alapsejtjének. A húsvétot pedig a mindenkori ember reményteli küzdelme a fenyegető halál és az erkölcsi felelősség súlyos terheivel.
De mit kezdjen az egyén és a társadalom a pünkösddel, amelynek üzenete és performatív elemei első látásra nem kapcsolódnak olyan magától értetődően egyik életfordulóhoz, egyik alapvető vágyhoz vagy félelemhez sem? Bálint Sándor is máig szinte lexikonként forgatható művének – Karácsony, húsvét, pünkösd – a pünkösdről szóló legrövidebb fejezetében először a „pünkösdi királyság” kifejezésről ír, amelynek nyilvánvalóan semmi köze a kereszténység hitvallásához, a harmadik isteni személy mindent átható jelenlétéhez. Magyar forrásban először a XVII. században találkozunk a fogalommal, írja. A pünkösdi királyok „királyi ruhában öltöztettetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik, sőt, a nézőktől is mind annak ábrázoltatnak lennie, de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén, mindjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájokra szorulnak”. Keserédes mosollyal bármennyire is érezzük, hogy e sorok milyen találóan illenek megannyi mai önjelölt „királyra”, mégsem fejezik ki a pünkösd legfontosabb tartalmát.
Émile Durkheim francia szociológus éppen száz esztendővel ezelőtt írt fő művében, A vallási élet elemi formáiban kifejti, hogy a vallás forrása a kollektív pezsgés. Amikor a társadalomban alapvető átalakulás folyamata zajlik, minden pezseg, erjed, forrong, akkor születik valami rendező erő, amely az átmenet felfordulását élhető és hatékony közösséggé, társadalommá formálja. Ha igaza van a nagy tudósnak, látván az egész világ mind félelmetesebben zubogó erjedését, a pünkösd jelentősége egyre csak növekedni fog.
