Mi kilencen megbíztunk egymásban. „Megkésetett” író- és költőnemzedékünk akkori mindennapi életét persze másokkal elvegyülve is éltük a fővárosban. Marosi Gyula A nílusi krokodil című kitűnő novelláskötetének egyik írásában – Szegény édesanyám – így ír erről, az 1960-as évek második felére utalva: „Ó, boldog ifjúság! Korokon, helyszíneken, rendszereken felülemelkedve oly sablonos a kép, hogy lejegyezni is röstellnivaló. Reménytelenül üres zsebbel, legtöbbször még jóllakva sem, vitatkoztunk hajnalokig.”
Időnként eszünkbe jutott, hogy valaki jelenthet rólunk. Nem törődtünk vele. Marosi ugyanebben az írásában így jellemzi egy tehetségében sziporkázó nemzedéktársát, akiről évtizedek múlva, a rendszerváltozás harácsoló időszakában derült ki, hogy veszedelmes besúgó volt: „Valamiféle elegancia is lebegett körülötted. Ami azért is furcsa volt, mert mindig ugyanazt a lilásba hajló, rőtvörös, kissé megnyúlt, férfiszagú pulóvert hordtad, hozzá az akkor már közviseletnek számító farmer helyett egy visítóan divatjamúlt, vékony csíkokkal tört fekete nadrágot. De még mindig nincs végük a körülötted lebegő rendkívüliségeknek: mint afféle lázadó ifjak, természetesen a fennálló társadalmi rend ellenzékének tüntettük fel magunkat – nem volt nehéz –, de te merted kimondani a legsúlyosabb vádakat. Azokkal a visszavonhatatlan hanghordozású szavaiddal, nem provokálóan vagy vádaskodva, csupán a letagadott tényeket szóba hozva belegázoltál még az internacionalista tabukba is – a közénk beépített spicliknek lebegett a fülük a boldogságtól, hogy ah! micsoda gyönyörű jelentést lehet majd írni erről.”
Lehetett. És írtak is. Hogy milyen nagy számban, arról Szőnyei Tamásnak Titkos írás. Állambiztonsági szolgálatok és az irodalmi élet 1956–1990 című, néhány héttel ezelőtt napvilágot látott, 2250 oldalas munkája a bizonyság. Ebben a szerző tíz-egynéhány oldalon át a Kilencekről szóló jelentéseket is ismerteti. A kétkötetes munka egyik megfigyelt, „százoldalas” főhőse Kiss Ferenc irodalomtörténész, aki – mellesleg – meghatározó szerepet játszott az Elérhetetlen föld megjelentetésében. 2012. május 4-én a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Írószövetség rendezésében rá emlékeztek pályatársai, tanítványai, barátai, rokonai. A Kossuth Lajos Tudományegyetem 1956 után meghurcolt és Debrecenből elüldözött tanára, miután az Irodalomtudományi Intézetbe került, feladatul kapta, hogy a kommunista ideológia hazai komisszárjai által kiátkozott Kosztolányi Dezsővel foglalkozzék. Gondolták: évtizedekig elpiszmog rajta. Egy évtized múlva az életmű legavatottabb értőjeként, értelmezőjeként lépett színre. Az érett Kosztolányi című tanulmánykötete a vonatkozó szakirodalom megkerülhetetlen műve. Közben felelősségteljes szószólója lett a határon túli magyarságnak, a nemzeti sorskérdéseknek. Elkötelezettségében szerepet játszhatott, hogy 1946-ban tizennyolc éves diákként szökött át a kárpátaljai Tiszapéterfalváról Magyarországra. Az irodalomtörténészek közül nemcsak erkölcsi tartásával, hanem gondolati igényességben is közérthető nyelvével tűnt ki. A Bethlen Gábor Alapítvány vállalta kéziratban maradt írásainak kiadását. Sajátos, hogy a több mint tíz évig tartó betegség után 1999-ben elhunyt Kiss Ferenc szellemi, emberi és politikusi tevékenységére, nagyságára – a fent említett emléküléssel párhuzamosan – egy titkosszolgálati tevékenységet ismertető, elemző kötet vonatkozó fejezetei hívják fel a figyelmet.
Mindezek ismeretében megkülönböztetett érdeklődéssel várjuk Soós Viktor Attilának és Tabajdi Gábornak az Új Ember május 13-i számában a könyvhétre beharangozott Fehér hollók című munkáját – pontosabban: nagyobb lélegzetű munkájuk első kötetét –, amely a titkosszolgálatok egyházak ellen folytatott tevékenységéről szól.
