Hobo mackós, kissé hanyag orgánuma elég különösnek hat, és mintha Verebes Ernő kortárs kamarazenébe, itt-ott jazzbe és sanzonba mártózó muzsikája sem találná a verssorok között tátongó nagy csöndeket. Így szelídül kedélyes keringővé a több részre szabdalt Apokrif ólomsúlyú kezdősora, s csendes kávéházi borongássá a Kánikula. Hobo tehát inkább szaval, mint énekel, néhány tételben mégis megtalálják egymást Pilinszkyvel, például az Apokrif 3. és 4. részletében, a Te győzz le és az Itt és most megzenésítésében, valamint a Harmadnapon és a Négysoros összefűzésében.
A Szélkiáltó együttes saját bevallása szerint is nehezen birkózott meg Márai Sándor verseivel, ám a közel harminchét éve muzsikáló csapat végül egy konvencionális lemezt jelentetett meg az idei költészet napjára. Márai emblematikus költeményeit másra hagyva az író-költő kevésbé ismert művei felé fordultak a zenészek, s a kalákai hitvalláshoz illően szépen kimuzsikálták belőlük a dallamot. A Szélkiáltó mindazonáltal új megoldásokat is kipróbált, a Hallgatás finom csend-játéka, a Harminc szilaj törzsi lendülete, a Zsoltár édes-bús szavalása és az Ámen bravúros barokk zenei értelmezése a katartikus Hol vagyok?-kal mindenképp emlékezetes.
Azokat, akik azt állítják, Pilinszky megzenésíthetetlen, Márai pedig jelentéktelen lírikus, e két album biztosan nem fogja meggyőzni. Mindenki mást azonban – igaz, két, egymástól eltérő megközelítéssel – a két életmű újrafelfedezésére invitálja.
