Az egyház egyrészt ünnepli a szenteket, mert ők beteljesítették húsvét és pünkösd titkát: a Szentlélek irányítása alatt életükkel hitelesen megvallották a kereszthalált halt és feltámadt Krisztust. Másrészt emlékezetünkbe idézi, hogy minden megkeresztelt ember az életszentségre és így az üdvösségre kap Istentől meghívást. Az evangéliumi szakasz (Mt 10, 32—38. és 19,27–30) Jézus komoly figyelmeztetésével kezdődik: „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt.” A szakasz végéhez kapcsolódik Péter kérdése és Jézus válasza arról a jutalomról, amit az Úr követői elnyernek: részben már itt, a földi életben, véglegesen pedig a beteljesedett Isten országában.
A Diognétoszhoz írt, II. század végén keletkezett levélben olvassuk: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől… Saját hazájukban laknak, mégis jövevényekként… Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk… Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket… Szegények, és sokakat gazdagítanak… Szidják őket, és ők áldást mondanak… Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” Menynyire illenek ezek a szavak a mai keresztényekre?
Egy tavat fel lehet tölteni, aztán be lehet építeni, de a helyén fűnyírás közben még hosszú idő múlva is nádat és vízinövényeket találunk a pázsit között, mert a föld emlékszik arra, hogy ott valamikor víz volt. Valahogy így vagyunk vétkeinkkel és az eredeti bűnnel. Az életszentség legnagyobb ellensége az, amikor az ember a gyakorlatban eltávolodik a kegyelmi élettől, hagyva, hogy élete a bűnre és így a halálra való emlékezés legyen. Mindenszentek vasárnapja egy még nagyobb igazságra hívja fel a figyelmünket: arra, hogy a bűnbeesés előtt ott volt az ártatlanság kegyelmi állapota, amire ugyancsak vissza kell emlékeznünk, s ez a húsvét és pünkösd titkának megélése révén érhető el az ember számára. Krisztus ugyanis egyszer s mindenkorra megváltott minket vére árán, a Szentlélek pedig folytonosan megújítja azok életét, akik Jézus követői akarnak lenni. Így válhat az életünk az életszentségre való emlékezéssé. Fontos ez azért is, mert ennek a világnak lassan már csak teste lesz. Akkor találja meg újra a lelkét, ha a keresztények a Lélek szerint élnek.
