A mohos kövek között ráakadhat egy láthatatlan, de mégis jelen lévő valóságra, egy nemes érzésre, az ősök megbecsülésének felemelő büszkeségére. Hogy kik voltak az ősök, milyen távoli korban éltek, pontosan nem tudjuk. A feltárt leletek szerint már a rómaiak idején is lakott hely volt, az Árpádok alatt pedig jómódú, az akkori viszonyok között nagy létszámú magyar családok népesítették be a templom környékét. Az 1300-as években Hidegkútra költöztették a tiszti és nemesi rangot kapott udvari zenészeket. A török uralom az itteni lakosságon s a településen is mély sebeket ejtett. Rommá lett a templom, köveit széthordták, s talán még ma is van olyan építmény, amelyiknek alapjában ott rejtőzik közülük néhány.
Az elnéptelenedett vidékre az 1700-as évek elején, a Fekete-erdő falvaiból érkeztek telepesek. Az új jövevények a földesúrral s néhány megmaradt magyar családdal összefogva, a régi alapjain felépítették az új templomot. Az önálló plébániának Pichler József lett az első plébánosa. A fellendülő egyházi élet szép példája volt az évenként megtartott mariazelli zarándoklat. Az első utak egyik fennmaradt emléke a templom előtt felállított, 1749-ből származó „pestiskeresztnek” is nevezett kegyoszlop. Bodnár Lajos – aki 1993-ban vette át a plébániát – nemcsak a templom, de a templomkert szépítésén is sokat fáradozott. A kegyoszlop mellé felállíttatta a régi temető sírköveit. Közülük a legrégebbi a XVIII. századból származik. Itt látható a Gurumlai család ősi síremlékének egy része, a Pieta is. A szobrot néhány éve durván megrongálták, a festéket csak fáradságos munkával sikerült eltávolítani róla. Lajos atya nevéhez fűződik a kétezredik, jubileumi évre készült emléktábla, az angyalos dombormű, valamint Nepomuki Szent János és Boromei Szent Károly szobrának felállítása is. Helyreállították az első közkutat, s vele szemben helyezték el a Napba öltözött Mária szobrát, az úgynevezett Naposzlopot.
A hidegkútiak nem feledkeztek meg a világháborúk elesett katonáiról sem. Az 1925-ben Gácz István szobrászművész tervei szerint készült hősi emlékműre az első világháborúban elesett hatvanhét katona neve és a bronzba öntött történelmi Magyarország térképe mellé később felkerült a második világháború száztizennyolc hősi halottjának neve is. Mit üzennek a felsorolt nevek, miről szólnak az emléktáblák sorai? Arról, hogy itt hazafiak éltek, és ma is élnek emlékeikre, a szűkebb és tágabb pátria történelmére büszke utódok. Utódok, akik nemcsak az elődök becsületére vigyáznak, de az unokák sebeit is gyógyítják.
Mert nem igaz, hogy az unokák karcolás nélkül születnek a világra! Mélyen, sejtjeikbe rejtve ott vannak bennük a régiek szép és kegyetlen élményei, a megnevezhető és megnevezhetetlen pillanatok, évek nyomai. Belőlük épülünk fel, segítségükkel nyerünk védelmet mások lesajnáló pökhendisége, jövőtlen, nagyképű önteltsége ellen. Mert nem igaz, hogy büntetlenül lehet megtagadni a múltat, megrongálni annak látható és láthatatlan nyomait, emlékeit. Mindig lesznek hitvallók, akik begyógyítják a sebeket, tanúságot tesznek a szeretetről, az igazságról, akik emlékeztetnek bennünket az egyetlen, helyes útra. A hidegkútiak kőbe vésett intelme kíséri a búcsúzó vándor lépteit. Egy játszadozó kisgyerek kapaszkodik a hősi emlékmű meredek lépcsőfokain. Megáll, s lábujjhegyre állva végigsimítja kezét az egyik név betűsorán… Távolodóban már nem tudom elolvasni, de az intelem szavai ott csengenek fülemben: „Becsüljük meg a múltat, reméljük a jövőt, együtt egymásért, soha egymás ellen.”
