Úgy rendeltetett, mindezt látva lássam.
Tenger dagadt, nagy szél zúgása támadt.
Hurkait a halál reám vetette,
megkötözött, csapdába csalt, verembe
ejtett, a Seol megjelölt magának.
Kiáltoztam a szorongattatásban.
Lehajtotta az eget, és alászállt.
Forgó sötétségbe mártotta lábát.
Ahova nézett, tűz támadt, alatta
megindult és kettéhasadt a föld.
A mezőket kénesővel maratta.
Ingott a hegyek fundamentoma,
ami a mélybe zárva, most kitört.
Láttunk olyat, amilyet még soha,
mert iszonyú volt felgerjedt haragja,
füstoszlopot fuvintott fel az orra,
és okádott tüzet fekete szája,
köpött eleven szenet a világra.
Szállt pallosláng-kerubon lovagolva.
Repült, sűrű felleg volt szárnya tolla.
Rejtekéül sötétséget kavart,
és fogható homályból volt a sátra.
És hatalmas fényesség járt előtte,
és hasgatta parázzsal, jégesővel – – –
Lator László (1927):
Kossuth-díjas költő, műfordító,
irodalomtörténész
