Egy kattintás ide, egy kattintás oda, és máris újabb meg újabb oldalakon találjuk magunkat. Néha már arra sem emlékszünk, eredetileg mit is kerestünk. Hiszen közben ránk ömlött, hogy Liptai Claudiának szőke lett a haja, hogy a villalakók éppen hol és mennyiért vetkőznek, hogy Csehországban tüntetnek, hogy a Balaton vize ennyi és ennyi fokos, és hogy hol gázolt halálra valakit egy expresszvonat.
De ennél nagyobb folyamban zúdul ránk az, hogy mindezekről kinek mi a véleménye. Ez utóbbi külön műfaj, mióta létezik a sajtó. Nyomtatott változatban olvasói levélnek, a világhálón kommentnek hívják. Az előzőek esetében egy szerkesztő válogatja, s ha kell, teszi szalonképessé a „nép szavát”, az utóbbiak esetében a „szólás szabadsága” afféle csiszolatlan gyémántként ölt alakot. Ha túlságosan csiszolatlan (értsd jól: ékes magyar káromkodással teli), akkor esetleg egy moderátornak hívott személy eltünteti. Ezt követően a moderátor (és édesanyja) általában kap egy újabb „csiszolatlanságot”. Aztán kisvártatva annak is csak hűlt helyét találjuk. De ennél a jelenségnél érdekesebb az, ami ott marad.
Hogy mi ez? Hívhatnánk vélemények egyeztetésének, vitának, nézetkülönbségek felszínre törésének, XXI. századi beszélgetések lenyomatának. De kár lenne áltatni magunkat. Jobb esetben humoros csipkelődéseknek lehetünk tanúi, rosszabb esetben (s ez a gyakoribb sajnos) indulatos veszekedéseket követhetünk nyomon. Témáról témára, sorról sorra. Arcok és nevek nélkül. Legyen a téma bulvárhír vagy aktuálpolitika, társadalmi esemény vagy divat, filmkritika vagy tudományos felfedezés, zenei videó vagy gyermek-könyvajánló. Ahol kommentelés zajlik, ott előbb-utóbb kitör valami csetepaté. De ne gondoljuk, hogy ez csak magyar jelenség. Legfeljebb a hazai véleményözönt speciális elemek tarkítják. Ami annyit tesz, hogy például egy balatoni szálláskereső fórumon pillanatok alatt eljutunk az öszödi beszédig, onnan pedig már csak két ugrás az, hogy kinek a kije és mije kommunista, vagy hogy ki mit olvasott a kurucinfón, illetve hogy ki miről mondjon le, és hová „takarodjon”.
Pedig ember és ember között az igazi társalgás nem ez. Emlékszünk még: hosszú asztal, fehér abrosz, kancsóban bor, ismerjük egymás nevét, arcát. És persze tudunk a másik hibáiról, még a hülyeségeiről is. Néha elhangzik egy vicc, egy régi sztori, talán még vitázunk is. Valaki megsértődik. Kiengeszteljük. Már mosolyog. Megy le a nap. Fogy a bor. Szélesedik a jókedv. Nincs veszekedés. Nincs „anyázás”. Együtt vagyunk. Beszélgetünk. No comment.
