A könyv támasz az emlékezet számára. Az első zsolozsmáskönyvek mindenképpen ezt a célt szolgálták. A korai középkorban az íráshordozók drágasága és a könyvek előállításának, beszerzésének nehézsége is az emlékezet erőteljesebb használatát kívánta meg a liturgiában. Ezért lett nem egy szerzetesi szabályzatban a zsoltárok és más szentírási szövegek fejből való megtanulása a fiatalok képzésének fontos része.
A kóruson használt könyvek nagy értéknek számítottak, egy-egy példányt többen is körülálltak, hiszen ezt a könyv mérete is megengedte. Nem csak az emlékezet használata és a takarékosság indokolta viszont azt, hogy a mai értelemben vett zsolozsmáskönyv – amely minden szöveget tartalmaz – akkor még nem létezett. A különféle műfajú szövegek külön könyvekbe kerültek, és ezeket a zsolozsma adott pontján a megfelelő szolgálattevő használta. Másrészt a liturgián való részvétel nagyon fontos formája a hallgatás, a figyelem. Szent Benedek regulája ezzel a felszólítással kezdődik: Ausculta!, vagyis: Hallgasd meg! Hacsak nem gyengén halló valaki, nem szerencsés minden szöveget a könyvből követni, különösen nem azokat, amelyeket felolvasnak vagy énekelnek a szolgálattevők – az egyház ünneplésének misztériumába mélyebben alámerülhetünk a hallgatás, a figyelem és az emlékezet útján.
A zsolozsmáskönyv afféle útvesztőnek tűnik, ha valaki először veszi a kezébe: beavatást kíván. Fontos, hogy ilyen könyvek forgatásához nem rendszeres vendégeinknek támpontot adjunk, hogy hol mit találnak meg. Ilyen értelemben a zsolozsmáskönyv a maga kiismerhető összetettségével jól mutatja, hogy szerzetesi imádságunk és gyakorlataink, amelyek számunkra annyira maguktól értetődők, mások számára nem feltétlenül azok. Ha komolyan gondoljuk, hogy szerzetesi lelkiségünk tápláló lehet embertársaink számára, úgy ebbe be is kell avatnunk a „nyelvünket” csak kevéssé beszélő embertársainkat.
