Ha a szintén jelentős történelmi szerepet játszó Ónodra tartunk – 1707-ben II. Rákóczi Ferencék itt mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását –, az országút mellett már messziről látható a nagy, szabályos muhi földfélgömb. Ha nem tudnánk, hol járunk, a sokkal korábbi korokra jellemző halomsírnak gondolhatnánk. Közelebb érve látjuk, ide-oda dőlő keresztek vannak beleszúrva e dombba, melynek tetejére csigavonalban vastag gerendákból épített út vezet. Ezen végiglépegetve a keresztek közelsége, nagysága és rendezett rendezetlensége különös érzéseket kelt a látogatóban. Lentről nézvést úgy tűnik, a dombtetőn dupla keresztet formázó harangállvány áll. Fent azonban kiderül, hogy a halomnak nincs teteje, üres, akár egy vulkáni kráter. A szélharangot tartó faszerkezetet vékony betonoszlopra szerelték. Ha nagy szél jön, megszólal a harang. Hangja összeköti a fenti világot a lentivel, a halom magasát a kráter mélyével, a jelent a múlttal. A kráter belső fala hatalmas terméskövekből van kirakva, föléje a földet a Habsburgok által leromboltatott ónodi várról hozták. A kráter üressége üzen arról a hiányról, amely a Muhinál elpusztított magyarok után maradt. A látogatót megcsapja a történelem szele. Amikor lefelé indul, már tudja azt, amire felfelé menet nem gondolt: milyen a csend, a hiány, amikor kiabál. Lent már észreveszi az első feszületen a Krisztus-torzót, fölötte egy másik keresztbe belenőtt faangyalt. Csak áll, és emlékezik.
Felidézi azt a véres csatát, amelyben meggyilkolták Magyarország színe-virágát, a hazát védő sereget. Utólag bárki okoskodhat, magyarázhat, mi lett volna, ha, de a történelemben nincsen feltételes mód. A tatárok átgázoltak rajtunk, királyunkat, IV. Bélát az Adriáig kergették, és egy év alatt szinte az egész országot elpusztították. Magyarország szó szerint elnéptelenedett. Cseppet sem vigasztaló tény, hogy az akkori világ legnagyobb, legerősebb hatalma győzött le minket. Az sem, hogy a Mongol Birodalom Pekingtől Budáig ért, és több száz évig virágzott még.
A muhi Magyar Golgota kráteréből az ég felé nézve megérezhetünk valamit abból, ami a csata túlélőiben remeghetett. Kisemmizettség, egyedüllét, kicsinység. De látjuk a tekintetet az égre menekítő kereszten Krisztust, akiben úgy hiszünk, mint elődeink, ezért tudjuk, nem vagyunk egyedül. Nem is voltunk magunkra hagyva sosem. Az ország Muhi után újjáépült. A csatát elvesztettük, a háborút megnyertük. Az emlékmű azt hirdeti, van magyar feltámadás. Vagyunk és leszünk, mert van hitünk.
Fotó: Cser István
