Az újszíves kislány szája előtt védőmaszkkal járkál, időnként felkapja síró kistestvérét, és megvigasztalja. Rekedt, fáj a torka, suttogva beszél, ha beszél, de inkább hallgat. A gyógyszeres kezelés felpuffasztotta az arcát, éledező női hiúsága ezt rejti a maszk mögé. Amikor faggatni próbáljuk, nem válaszol. Zavart mosollyal gubbaszt a felnőttek között, betegsége történetét édesanyja, Papp-Imre Krisztina mondja el: „Tavaly új szívet kapott. Hirtelen jött a betegség, nem gondoltuk volna, hogy ilyen komoly lesz. Áprilisban derült rá fény, rá két hónapra azt mondták az orvosok, hogy csak egy módon lehet meggyógyítani: ha másik szívet ültetnek be. Nehéz volt ezt elfogadni, feldolgozni, talán máig sem sikerült. Tavaly nyáron, június végén felkerültünk a várólistára, és novemberben kapott új szívet. Tavaly csak néhány napig volt itthon, a többit kórházban töltötte. Eleinte a miskolci kórházban, azután pedig Budapesten, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben.”
Az édesanya azt mondja: ha vele történt volna meg mindaz, ami a kislányával, talán nem bírta volna ki. Nem ismeri – bár honnan is ismerné – a ma már szinte mindenre képes orvostudomány titkait, de őszinte, már-már rajongó tisztelettel beszél az orvosokról. „Lelkileg nagyon megviselt, nehezen tudtam uralkodni a félelmeimen, indulataimon, egyszerre reménykedtem a gyógyulásban és féltem Rita elvesztésétől. Amíg élek, bennem marad ez az érzés, féltés, aggódás és remény – mondja.
A családunk élete egyébként is igen sűrű – folytatja. – Öt gyerekem van, a nagyobb fiam, Zoltán tizennégy éves, Rita tizenkettő, Adrienn nyolc lesz ebben a hónapban. Az ikrek, Máté és Réka tizennégy hónaposak. Reggelenként a nagyokat iskolába készítem, azután takarítok, orvoshoz viszem a beteget, és ebédet főzök. Főzés, mosás, takarítás, aztán kezdődik elölről. A férjem télen itthon volt, kőművesek mellett dolgozik, a jövő héten kezdődik neki a munka. Külön feladat Rita ellátása: a szobájában naponta többször kell felmosnom, fertőtlenítenem a tárgyakat, és a lakás többi részében is gyakrabban kell takarítani, nehogy elkapjon valami betegséget, fertőzést.
A gyerekek születése előtt férfiruha-készítőként, azaz szabóként dolgoztam. Ózdon, a ruhagyárban volt munkám. Később Miskolcon takarítónőként voltam egy áruházban.
Nagyon sok segítséget kapunk a polgármester úrtól és a katolikus karitásztól. Élelmiszert és bármit szereznek, amire szükségünk van. Árvai atya nemrég elvitt bennünket vásárolni. Akkor hűtőszekrényt kaptunk, most székeket hozott. Ők alakították ki a steril szobát Ritának, nekünk nem lett volna rá lehetőségünk. Úgy gondolom, azért segítenek nekünk sokan és sokféle módon, mert Ritának ez a nagy műtétje volt. Meg hát mindenki tudja, hogy elég rossz körülmények között, nehezen élünk. Az emberek együtt éreznek velünk. Nem kértünk, mégis segítettek, adtak. Nem is gondoltam, hogy ennyi jószívű ember él körülöttünk.
„A katolikus karitász küldetéséhez hozzátartozik az evangéliumi, felebaráti szeretet, amelyet Jézus hirdetett meg kétezer évvel ezelőtt, és nemcsak mondta, hanem meg is mutatta – mondja Árvai atya. – Keresztény emberekként megpróbálunk Jézus nyomában járni. Ezért segítünk. Isten jónak teremtette a világot. Értelmet és szabad akaratot adott az embernek, amellyel élhetünk, de vissza is élhetünk. Ezért van az, hogy az Isten által teremtett világot az ember mindig elrontja. Azért vannak szegények, háborúk, mert sok ember önzésből, kapzsiságból, gonoszságból magáénak akarja azt, amit szét kellene osztani. Ternyák Csaba érsek, egyházmegyénk vezetője ráébredt a karitászmunka jelentőségére, és múlt évben tizenötmillió forintot különített el az egyházmegyei költségvetésből a karitász számára. Másutt ilyen nincs. Ezt a pénzt a segítő szeretet megvalósítására kaptuk. Élelmiszer-, bútor-, ruhavásárlásra, villanyszámlára, fűtésre adtunk belőle családoknak. Az ország legszegényebb megyéi tartoznak hozzánk, nagyon sok nélkülöző ember él itt. Vannak, akik tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek, mások nem. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk az emberek felett, hanem hogy segíteni próbáljunk. Mindenki gondját nem tudjuk megoldani, de alkalmanként igyekszünk annyit adni, hogy kihúzzuk a bajból az embereket.”
Tarnóczi József, Ónod polgármestere így idézi fel az elmúlt időszak történetét: „Rita betegsége és műtéte a település és az én számomra egyaránt azt a feladatot jelentette, hogy álljunk a család mellett ebben a nehéz élethelyzetben. Polgármesterségem előtt húsz évig mentőtiszt voltam, így elsősorban gyakorlati oldalról közelítem meg az ügyet. Gyorsan felmértem, hogy a család igen súlyos helyzetben van, Rita betegsége nagyon komoly. Én is apa vagyok, ezért mélyen átéltem azt, amit ez jelent. Amikor Rita új szívet kapott, a gyermekorvos és az ellátó szolgálat felhívta a figyelmemet arra, hogy sürgős segítségre van szükség. Eljöttem hozzájuk, és láttam: a körülményeik nem alkalmasak arra, hogy a kislány felgyógyulhasson. A település nagyon nehéz anyagi helyzetben van, mivel nemrég árvíz volt. Az anyagi helyzetünk nem tette lehetővé, hogy meg tudjuk oldani Ritáék gondjait. Ezért a katolikus karitászhoz, Árvai Ferenc atyához fordultam, akit a 2010-es árvizek idején ismertem meg. Amit ők tesznek, nagy hatással van rám. 2010-ben, a májusi árvíz után a megsérült házak rendbetételét intézték imponáló szakszerűséggel. Árvai atya már másnap itt volt, miután szóltam. Felmértük a lakás állapotát, és eldöntöttük, milyen átalakításokra van szükség ahhoz, hogy az újszíves kislány biztonságos otthonba térhessen haza. Elindult az építkezés. Új burkolatra és nyílászárókra, festésre volt szükség. Az önkormányzat vállalta, hogy bevezeti a lakásba a vezetékes vizet. A karitász mellett sokan mások is bekapcsolódtak a munkába. Igaz, ez a lakás albérlet, de ez nem volt szempont, mert gyorsan kellett cselekedni.
Rita édesanyja eddig kissé ijedten követte a beszélgetést. Amikor újra megszólal, feszültsége felenged, arcán zavart mosoly, aztán sírni kezd. Nem szomorúan, nem színpadiasan, hanem nagy megkönnyebbülést és óriási érzelmeket jelezve folynak a könnyei. „Hiszünk az isteni gondviselésben – mondja. – Templomba nem járunk ugyan, de a gyerekek hittanosok. Én végig hittem, hogy a Jóisten segítségével kikerülünk a bajból. Nemsokára itt a húsvét, a feltámadás. Rengeteget imádkozunk. A kórházban rendszeresen a kápolnában fohászkodtam Rita gyógyulásáért. Mindennap elmondom: »Jóistenem, segíts már nekünk! « Közben kiderült, hogy én is beteg vagyok, és nekem is a szívem rossz, Rita talán tőlem örökölte a baját. Azt kérem a Jóistentől, hogy én is élhessek még, és felnevelhessem a gyermekeimet. A környezetünkben sokan vannak – ismerősök, ismeretlenek egyaránt –, akik be-benéznek, egy-egy csomagot hoznak nekünk. Igaza van Árvai atyának: az emberek jók. Segítenek. Sohasem kértem semmit senkitől, mindig a két kezemmel kerestem meg, ami kellett. Most sem kértem, mégis kapok.”
Árvai Ferenc így folytatja: „Ennek a történetnek ugyanaz az üzenete, mint a feltámadásnak. Jézus két fontos dologra akart nekünk választ adni, amire minden ember – függetlenül attól, hogy mennyire keresi a Jóistent, vagy mennyire fordult el tőle – választ keres: »Mi lesz velünk, ha meghalunk? « Nekem papként is nagyon nehéz megélnem, ha valaki fiatalon megy el. Olyan az életünk, mint egy törékeny pohár, amely néha megreped: ezt nevezzük betegségnek. Ha eltörik, az a halál. Nincs semmi garancia, hogy ez csak időskorában történik meg az emberrel. De a Jóisten kegyelme megsegítette ezt a családot, ezt a kislányt. Ahhoz, hogy új szívet kapjon, egy kortársának itt kellett hagynia a földi életet. Az a család, amely gyászban él azóta is, mert elveszítette a gyermekét, egy kicsit talán mégis örülhet. Nem tudják, hol dobog most a gyermekük szíve, de az jóleső érzés lehet számukra, hogy egy másik gyermeken segített a szívével. Az életünk törékeny, de a Jóisten szeret bennünket, és mindent megtesz azért, hogy a földi életet, amelyet ajándékba kaptunk tőle, boldoggá tegye. A másik üzenete a feltámadásnak ez: Jézus nemcsak azért támadt föl, hogy a halál utáni életről tanúbizonyságot tegyen, hanem azért is, hogy megtanítsa az apostolokat, akik a húsvétot tragédiaként élték meg: az őt követő földi népnek küldetése van. Mi, keresztények próbáljuk minél többek számára elvinni a megváltás üzenetét. Ez az üzenet ennek a családnak a számára úgy válik kézzelfoghatóvá, hogy az emberek segítenek, ajándékcsomagokat hoznak. Az, hogy a katolikus egyház és az önkormányzat összefogott, nagyszerű. Engem optimistává tesz. Katasztrófák esetén rendszeresen megtapasztalom, hogy menynyi jó ember van. Rólunk, magyarokról azt mondják, hogy széthúzunk. Én teljesen másként látom. Ha bajba kerülünk, nagyon is össze tudunk fogni, az a baj, hogy sokszor tragédiának kell történnie ahhoz, hogy a nemzet magára találjon. Ebben a családban kétszeres öröm van: Rita szívet kapott, és a szervezete befogadta, megkapta az újrakezdés lehetőségét. A másik öröm az, hogy ebben a helyzetben segítséget kapnak a boldoguláshoz.
Mindannyian elhallgatunk, aztán csak ülünk a gyönyörű ónodi csendben. Papp Rita megmutatja patyolattiszta szobáját, játékait, és a védőmaszkot lehúzva tollba mondja nekem testvérei nevét. Arcán gyönyörű mosoly, amikor Árvai Ferencet átöleli. Ragyog, és ettől minden jelenlévő lelkében megéled a tavasz.
Fotó: Dippold Pál
