Jó száz évvel később járunk. A szeminárium egykori épülete a székesegyház jobb oldalán ma katolikus középiskolai kollégium. Vidám, tiszta arcú fiúkkal és lányokkal beszélgetünk, többen közülük ugyanabba a – 1990 után újraindult – gimnáziumba járnak, mint egykor Mindszenty (akkor még Pehm) József.
„A kommunikáció–média szakot céloztam meg az ELTE-n” – mondja Markovics Dóra, a premontrei Szent Norbert Gimnázium tizenkettedikes diákja. Elsősorban a filmes világ érdekli, „de még nem tudom, hová jutok majd”. Milyen az a világ, amelyet a tévé közvetít? „Szomorú, hogy olyan műsorok, mint a Való Világ és hasonlók adásba kerülhetnek. Sokan nézik, de nem értem, mi fogja meg őket bennük.”
Talán az, hogy gyorsan szeretnének sikeresek lenni, sok pénzt keresni, anélkül, hogy különösebb erőfeszítésre hajlandók lennének ezért – vetem közbe. „Elfogadom, hogy így is gondolkodnak, de ha valamit el akarok érni, én legalábbis azt vallom, bizony meg kell küzdeni érte.”
Családi életre készül, bár tudja, a szakmai előrejutás és a család bizony olykor ütközik egymással. „Az élet majd elrendezi, hogyan alakul a karrier és a családalapítás.”
Márton Georgina ugyancsak a premontrei gimnáziumba jár, osztálytársak Dórával. Olyan sok rosszat mesélnek a mai fiatalokról: alkohol, drog, lógás, linkeskedés – „provokálom”, de nem érzi érintve magát, fölnevet, aztán komolyra vált: „Vannak ismerőseim, akikre sajnos ráillik ez, ám a többség az ellenkező oldalon áll.” Nem érzi, hogy valamiből is kimaradna, ha nem követi a Való Világ villájának stílusát. „Az ilyen műsorokba olyanok jelentkeznek, akik pillanatnyi hírnévre vágynak, és csak ilyen áron tudják elérni.”
„1903-ban megkezdtem középiskolai tanulmányaimat a neves és szigorú szombathelyi premontrei főgimnáziumban. Kéthárom év kellett, amíg a jobban felkészült városi társakkal szemben ez a hézag eltűnt. Csak a felső osztályokban kerültem a jó tanulók közé, később érettségim egy jegy kivételével jeles volt. A gimnáziumban sokat tanultam és sokat olvastam. A hittudomány, az irodalom és a történelem volt a szenvedélyem.” (Mindszenty: Emlékirataim)
László Máté ugyancsak a premontreiekhez jár. A csipkereki, másodikos fiú nagyon elhatározott: színész szeretne lenni. „Ez a szenvedélyem. Minden alkalmat megragadok, hogy színházba mehessek, s hogy magam is szerepelhessek. Saját színjátszó csoportot alakítottam, tagja vagyok a csehimindszenti Pöttyös hagyományőrző társulatnak.” Arra a kérdésre, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy mai színésznek, gondolkodás nélkül sorolja: „Sokat kell tűrnie… azt hiszem, képes vagyok erre, aztán legyen nyitott, ugyanakkor befogadó, kompromisszumokra kész és persze kitartó.” Tudja, nem könnyű bejutni a Színművészeti Egyetemre, s bennmaradni sem, „de ha egyszer ez a szenvedélyem”.
Orvos szeretne lenni Hanna Dániel. Másodikos korában már tudatosan a biológia, fizika és matematika fakultáció mellett döntött. „Ha valaki nem jól választ időben, később már aligha tudja behozni a hátrányt.” Ez a fajta tudatosság nemigen jellemző a mai fiatalokra…
Persze ő is a mai fiatalok életét éli. Barátnőjével – mint mondja – olykor eljárnak társaságba, „ide-oda, de nem vagyok különösebben híve ennek”.
A narkót kipróbáltad már? – „Nem, még a cigit sem… nem is fogom.” Meggyőzően hangzik egyszerű, okos tárgyilagossága.
„Gyönyörű látni téged, magyar ifjúság, ilyen nagynak, szépnek! Legyen hitetek, és ragaszkodjatok az erkölcsi alaphoz mindenben és mindenkor.” (Mindszenty József nyilatkozata, Igazság, 1956. november 2.)
Jó kiállású fiú Nagy Marci, igazi kosaras mozdulattal ül le a székre, ahogyan a „nagyoknál” látni. „Negyedik éve kosarazom a Falcóban, de a jog iránt is érdeklődöm.” A sport – az élsport – bizony nem könnyű: „Kitartónak kell lenni, s kitűzni a célt, amit aztán követni lehet. Az eredményes sportolók mindig ezt mondják.”
S neked mi a célod? – „Előbb a magyar bajnokságba szeretnék bekerülni, ez alapelvárás számomra, s ha úgy adódik, tehát nem sérülök meg, remélem, külföldön sikerül folytatnom.” Németh Eszter a Horváth Boldizsár-szakközépiskola ügyviteli szakmacsoportjában tanul, idegen nyelvi ügyintéző lesz. Miért éppen ez? „Vonz az irodai munka, a közgazdasági iskolát nagyon jónak tartom, ezért maradtam itt még ötödévre.” Angolul és németül beszél.
Mit gondolsz, jó dolog a ma annyira divatosnak tartott celebélet? – „Nem hiszem, kiforgatja az ember életét.”
„A hittudományi főiskolán az évfolyam legjobb tanulójának bizonyult. Tanárai ajánlása alapján Mikes János püspök a Bécsben működő magyar papnevelő intézetbe, a Pázmáneumba akarta küldeni, hogy az osztrák főváros egyetemének teológiai fakultásán folytassa és fejezze be tanulmányait… nem fogadta el ezt a kitüntetésnek számító diszpozíciót… mert ő a néppel és a hívekkel közvetlenül foglalkozó gyakorlati lelkipásztor szeretett volna lenni.” (Közi-Horváth József: Mindszenty bíboros)
Milyen papi eszményt fogalmaz meg magának? – kérdem a szombathelyi egyházmegyés Óra Krisztiántól, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának hatodéves hallgatója.
„Szent pap szeretnék lenni – nevet jóízűen. – Arra törekszem, hogy hiteles ember és pap legyek. Éppen tegnap mondta nekünk az egyik főpásztor: az emberek arra kíváncsiak, miért hisz a pap, milyen a személyes kapcsolata Istennel. Ezt kell eléjük élni. Lássák rajtam, miért bízom, miért hiszek Istenben.”
Papi hivatásának kezdetét az általános iskola után, egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton hallott belső hanghoz köti: te az én szolgám leszel. „Utána azt gondoltam, csak képzelődés volt… Kitérőkön gondolkodtam, s akkor találkoztam egy atyával, aki megkérdezte tőlem: miért nem megyek egyenesen a szemináriumba? Eszembe jutott az egykori élmény, s a régi hanghoz kellett még egy rásegítés az atya által, hogy ki tudjam mondani: erre hív Isten. Nagy békét és örömöt éreztem. Óriási kihívás, kaland és férfimunka, amire Isten hív.”
„A Nagyasszony számára védjük Istentől drága kincsként és felelősség mellett ránk bízott ifjúságunkat, jobban, mint szemünk világát, hogy az testben és lélekben tisztán, az Anyaszentegyház ölén katolikus és magyar maradjon.” (Mindszenty József 1948. újévi pásztorleveléből)
Molnár János ugyancsak hatodéves teológus. Zalaegerszegen, a Mindszenty-gimnáziumban érettségizett. „Isten mindennap hív, s mindennap ki kell mondanom erre az igent. Az általános iskola után több minden vonzott: közlekedésrendészet, a biológia tudománya, aztán mégis az első helyen megjelölt Mindszenty-gimnáziumba kerültem, ahol együtt tanultam két, ma ugyancsak papnövendék osztálytársammal. Akkor erősödött meg bennem, hogy komolyabban éljem a hitemet. De még akkor is a biológia érdekelt elsősorban… Aztán harmadik év elején a zalaegerszegi papok példáját látva arra gondoltam: mi lenne, ha pap lennék?”
János aztán arról beszél, „ha családos életre hivatott valaki, készülnie kell rá, ha papságra hivatott, az is készületet igényel. S amikor bizonyossá vált bennem: papságra hív Isten, ez boldogsággal töltött el… »totál jól« éreztem magam ettől.”
Nem gondolkodik, amikor azt kérdem tőle, milyen a jó pap. Nyilván megformálta már magában a képet. „Legyen szilárd értékrendje, nagy szíve, és értsen az emberek nyelvén. Legyen biztos abban, amit hiszünk, hogy ezek nem elvont dolgok, hanem ránk vonatkoznak és élhetők.” S a paphiány… vannak, akik azt mondják, talán végképp eltűnnek a lelkipásztorok. Erre a két diakónus mosolyog: „Mint látjuk, vannak papságra készülők.” Nyáron szentelik őket. János hozzáteszi: „Hiszem, hogy Isten mindig hív.
A paphiány nem azért van, mert Isten nem hívja az embert, hanem mert a fiatalok nem hallják meg a hívó hangot. Nem adták tovább nekik, hogyan lehet jól hallani, illetve sok eltérítő hatás miatt képtelenek erre. Mégis: Isten annyi fiatalt hív, amennyire szükség van.”
Veres András szombathelyi püspök a paphiánnyal kapcsolatban VI. Pál pápát idézi: az egyháznak mindig annyi és olyan papja lesz, amennyire és amilyenre szüksége van.
Amikor beöltöztünk, mondja János, Bíró László rektor-püspök azt mondta nekünk: Krisztus látszólag levitézlett seregébe lépnek be ezek a fiatalok… A világ szemében sokan vesztes csapatnak gondolnak titeket… De majd meglátjátok, jó kaland lesz, nagy hivatás!
„Az ezeréves történelmi magyar papot mindenkor jellemezte az ő népének, nemzedékének érdekével való teljes összeforrottsága. A magyar pap – hogy Pázmány szavaival éljünk – az időváltozások közepette sohasem topogott egy helyen, hanem a nagy események következményeit mindig levonta, és ezek a következmények lendítették őt új gondolatok, új elhatározások és tevékenységek felé.” (Mindszenty, 1945. november 15.)
A Szombathelyi egyházmegye tizenegy papnövendéke közül kilencen Győrben, ketten Budapesten készülnek küldetésükre. Elégedett-e ezzel a számmal a főpásztor? Veres András így fogalmaz:
„Kevés, ha összehasonlítjuk a régebbi adatokkal, de a jelenre tekintve megfelel az országos átlagnak; át kell alakulnia az egyházközségi életnek és a hívő emberek gondolkodásának. Korábban a papok olyan munkákra is rákényszerültek, amelyek kimondottan nem papi föladatok.”
S hogy milyennek látja a püspök a mai papnövendékeket? „Ők is a kor gyermekei, ugyanazokkal a gondokkal és erényekkel, mint bárki más… megszűnt a tekintélytisztelet néhány évtizeddel ezelőtti formája, de a tiszteletet a barátságban is meg lehet adni.” Szociológiai tényként hozzáteszi: „Teológiai tanár koromban elvétve érkezett valaki csonka családból, ma alig jön valaki ép családból.”
Veres András a papi ideálról azt mondja: nem az ideák világát kell keresni, hanem a krisztusi ideált kell követni, tudva, hogy az ember magában hordozza gyöngeségét. „Kispapjaink jó lelkületűek, tehetségeseket látok köztük. Amit igyekszem elültetni bennük: azt a hivatást, amit kaptak, meg kell becsülniük, csak akkor hoz gyümölcsöt, s akkor lesznek maguk is boldogok. Ha nem így van, nem szabad vállalni a papságot, mert boldogtalanok lesznek, nem tudnak hálát adni annak, akitől a hivatást kapták, s a hívek közössége szenvedi meg ezt.”
Fényképezte: Cser István
