Együtt érzünk, igaz? Az apukával… vagy a gyerekkel is? Ó, igen: köszönni bizonyos értelemben kifejezetten veszélyes dolog. Kezdjük ott, hogy köszönni mindig csak „saját jogon” lehet: ránk irányítja a figyelmet, kiállunk, kicsit be is mutatkozunk vele. Akarjuk vagy sem, a másik máris leszűri benyomásait, s kedvesnek, tiszteletre méltónak, nőiesnek vagy gyerekesnek könyvel el sebtében – még ha ez nem illik is ránk egyébként, vagy nem szívesen láttatjuk magunkat ilyennek.
A köszönésre való felhívásban a szülők gyermekükkel kapcsolatos minden elvárása, vágya is benne rezeghet. „Köszönj szépen, kisfiam (… hadd lássa a néni, milyen udvarias gyerekem van)!” „Köszönjetek szépen (…mutassátok meg, milyen talpraesett fiúk vagytok)!” És a gyerek érzi, mennyire fontos az a fránya köszönés, mekkora felelősség, lehetőség, esély. És megszeppenve visszavonulót fúj…
Hogyan lehet elérni, hogy mégis köszönjön? Három-négy éves koráig nem lesz gond: lelkesen szajkózza, amit tőlünk hall. Az utána következő néhány évben válik hullámzóvá elszántsága, példánk mégis megteszi a magáét, ha folyamatos egzecíroztatással, célozgató előreköszönéssel el nem rontjuk. A mélypontok nagyobb óvodás és kiskamasz korban várhatók, az éntudat, a társadalmi szerepre ébredés egy-egy újabb fejlődési fokához érve. (Érthető: ilyenkor a legnehezebb beletalálni az új szerepbe, az annak megfelelő viselkedési formákba.)
Gyűrjük le a kísértést, és ne csináljunk szülői sikeresség-mutatót a köszönésből! Az óvodást – és magunkat is – megmenthetjük a feszengéstől, ha egy darabig „együtt köszönünk” (helyette is), a kiskamasz nyegleséggel álcázott önbizalomhiányán pedig az segít a legtöbbet, ha saját udvariasságunkkal tereljük el róla a közfigyelmet – és tanítunk neki néhány felnőttesebb köszöntési módot a kinőtt „csókolom” helyett. Ha jól csináljuk, hosszabb-rövidebb feszengés után a gyerekek rátalálnak a köszönésben rejlő erőre is, és élvezik majd az általa bezsebelhető elismerést. Mint az a hatévesforma legény, aki a minap szó nélkül távozott anyja nyomában az üzletből. Egy pillanat múlva azonban újra nyílt az ajtó, és ő huncut mosollyal dugta vissza a fejét, hogy egy egész heti adagot bekiabáljon: „Jónapotcsókolomviszontlátásrahellooooo!”
a szerző pszichológus
