Simone Weil gondolatai és egész élete zavarba ejtő, töprengésre késztető. Az alkalom – a szervezők workshopnak nevezik – meditatív szembesülésre kínál lehetőséget ezzel a kivételes személyiséggel, a XX. század egyik legnagyobb vallási gondolkodójával: a szociológus két előadása után két csoportban felolvasunk írásaiból; lassan, hogy legyen idő átgondolásukra, és hogy bárki közbeszólhasson, ha valamit nem ért.
Tetszik ez a működésmód, amely a legtöbbet az egyéni aktivitásra, figyelemre és elmélyülésre bíz, és arra tanít: ne ijedj meg a kételytől, a bizonytalanságtól, tudatosítsd, hogy igazságaidért magadnak kell megküzdened, nem kaphatod meg őket készen másoktól.
Meglepő a bemutatkozó kör: a csaknem harminc résztvevő zöme már egyáltalán nem kezdő Simone Weil ügyében. Egy hölgy például azt mondja: évekig „mindennapjainak útitársa” volt, és olyan is akad köztünk, aki mindig magánál hordja valamelyik könyvét, és lelki rokonának érzi Weilt. Vagyis jól érzékelhető, hogy kultusza van, és hogy nemcsak okos és mély gondolatok közvetítőjeként, hanem spirituális, sőt már-már misztikus íróként tisztelik. És hogy élettörténete, személyisége, szenvedései és útkeresése is fontos komponense az iránta való vonzódásnak – ez is a szentekhez teszi hasonlóvá. Nem tűnik el írásai mögött: fontos az is, hogyan élt, és hogy megszenvedett gondolataiért.
Mint lelki önéletrajzában írja, az értelem szabadságát óvta, amikor feladta az egyházba lépés tervét. Krisztus hívévé lett, de az egyházat nem tudta elfogadni. Minden totalitarizmust elutasított, minden elnyomó közösséggel a tagadás szabadságát helyezte szembe, és úgy látta, hogy a XIII. századtól maga az egyház is totális rendszert épített ki, amely gyakran élt az „anathema sit” (átkozott legyen) formulával, a kiközösítés lehetőségével azokkal szemben, akik a tanítás tisztaságát veszélyeztették. Az üdvösség lehetőségétől való „eltiltás” e módját, eljárását elfogadhatatlannak tartotta. Úgy érezte, hogy az egyház, ha bárkit is kiközösít, eltilt a szentségek vételétől, már csak névleg lesz katolikus, egyetemes, és azzal a radikális fordulattal élt, hogy Jézus szereti, ha jobban szeretjük nála az igazságot. Az értelem tevékenysége teljes szabadságot kíván – hangsúlyozta.
Lehetséges-e üdvösség az egyházon kívül? – a kérdés sokszor ma is vízválasztó keresztény körökben. Karl Rahnernek az anonim kereszténységre vonatkozó nézetei – amelyek szerint a lelkiismeretük szavára hallgató, ám a kereszténységet nem ismerő vagy hitetlen emberekre is vonatkozik Isten egyetemes üdvözítő szándéka – sokak számára ma is botránykőnek számítanak, mert az egyház megkerülhetetlen szerepének tagadását látják bennük.
Hogyan viszonyuljunk Weil egyházkritikájához? Talán segít, ha tudatosítjuk: bennünket éppen az egyház iránti szeretetnek és ragaszkodásnak kell kritikussá tennie. Érzékennyé mindazon vonásaira, torzulására, amelyek nemhogy nem segítenek eljutni Krisztushoz a kereszténység iránt érdeklődőknek, hanem éppen elriasztóak. Azt is fontos tudatosítanunk, hogy az egyház nem cél, nem önmagáért van, hanem eszköznek kell lennie Isten kezében. „Rabszolgának kell lennünk, akit gazdája elküld, hogy ezt és ezt a segítséget eljuttassa ehhez és ehhez a szerencsétlenhez. A segítség a gazdától ered, de a rabszolga juttatja el a szerencsétlenhez.” (…) Csak eszköznek kell lennünk abban, hogy az ugar föld legyen, a kérdésre megszülessen a megoldás, a fehér lapon a vers, és az éhező koldusból jóllakott koldus legyen – írja Weil A szükségszerűség és az engedelmesség című elmélkedésében. Simone Weil egyházon kívüli volta arra is ráébreszthet bennünket, mekkora ajándékot kaptunk a keresztséggel. A legtöbben már gyermekként az egyház tagjai lettünk, szinte beleszülettünk az istengyermekségbe. Annyira természetesnek érezzük, hogy gyakran már majdnem megfeledkezünk róla. Én erre jöttem rá a Sacré Coeur-nővérek Simone Weilnek szánt szombatján.
