Meg is lepődöm, jól is esik. Alig hagyom el az ambulanciát, már hívnak is be. Még látom, hogy egy férfi dühösen és gyorsan távozik. Egy idősebb nővér felém int. Leültet, előveszi a tűt. Közvetlen, és már mondja is: Látja, kedves, nekem tesznek szemráhányást, ha bekékül a karjuk. Pedig ők nem fogadnak szót. Én mindenkinek elmondom, hogy tartsa a vattát utána rajta legalább öt percig, jó szorosan. De hiába. Most meg jön panaszra, hogy nem jól vettem le a vért. Meg fenyegetőzik, hogy kirúgat. Reggel hét óta itt vagyok. Ötkor keltem. Azért vagyok, hogy segítsek az embereknek. Azért is lettem ápolónő. Nem ideges, inkább szomorú. Közben tapogatja a karom. Már előre aggódom. Mindig nehezen találják a vénámat. Kész türelemjáték. Látom, ő is csak paskol, tapogat, tapogatózik. Közben még mindig a bekékült reklamáló hatása alatt áll. Várok. Viccelődni próbálok vele. Vevő is rá. Már mosolyog. De látszik, ezt a reggelt ott belül feladta. Ahogyan a vénám megtalálására tett kísérletet is. Végül kimondja: Ne haragudjon, nem megy, nem akarom összevissza szurkálni. Sűrűn bocsánatot kér. És egy másik nővérre bíz, aki készséggel átvesz. Neki sincs könnyebb dolga velem. Mégis nagyobb eséllyel indul a vénakeresési versenyen. Őt ugyanis még ma nem dorongolta le senki. Ez sokat számít. Neki is, nekem is. A vénámnak is. Lassan megtelnek a fiolák. Látják, hogy sápadok. Nem küldenek még el. Kedvesen leültetnek. Mint egy jó diák, tartom a vattát. Szorosan. Sokáig. Nézem a szobát. A nővér, aki félbehagyta a vérvételemet, már erőt vett magán. Épp egy szakállas férfi karjába helyezi a tűt gyorsan és simán. Megy a nap tovább. Lassan felállok, kifelé menet a nővér még egyszer felém fordul, bocsánatot kér. Nincs miért. Valaki ma reggel megszúrta a lelkét. Én vagyok hálás, hogy nem nekem adta vissza. Megtehette volna. Akár tűvel, akár anélkül. Mert vannak ilyen próbák. Ahol az emberség a tét. És ma ezé az ápolónőé a pálma.
