Egykor ugyanis nem önmagukat mint személyiséget fejezték ki, fontosabb volt a valóság megjelenítése – az örökkévalóság távlatából. Valóban megszakadt minden kapcsolat a művészet és a szent között? Milyen mértékben formálhatja az esztétikai tapasztalat a vallási tapasztalatot, és milyen mértékben képes erősíteni utóbbi az előbbit? Graham Howes A szakralitás művészete című könyve szociológiai és művészettörténeti szempontból is igyekszik megvizsgálni e kérdéseket.
A vallásos hit és tapasztalat művészettel való kapcsolatának négy dimenzióját azonosítja a szerző: az ikonográfiait, a didaktikust, az intézményit és az esztétikait. Mindebből látszik, hogy egyszerre igyekszik a megszokott megközelítéseket is alkalmazni – lásd ikonográfia –, és újabbakat felvenni, amilyen például az intézmény és a művész kapcsolata.
A XII–XIII. századi építészetben a művészet és a teológia is didaktikus eszköz volt. Jobban mondva a művészet maga is teológia volt, mely az isteni valóságot szerette volna bemutatni. Szent Bonaventura szerint érzelmeinket jobban felkavarja, és jobban is megmarad bennünk az, amit látunk, mint amit hallunk. A műalkotások területén ezért is hozott komoly változásokat, amikor a protestantizmus a szóbeliséget helyezte előtérbe, mert így – bár nem csak emiatt – háttérbe szorult a kép, mint a szakrális tapasztalás eszköze. Ugyanakkor a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy régen az üvegablakok szimbolikája tanította a hétköznapi embert a vallási igazságokról, a mai embernek viszont ezt a szimbolikát kell újra megtanulnia. Az intézményi oldal vizsgálatánál Howes bemutatja, hogy a XIX. század közepétől templomdíszítésre nem igazán kértek fel jelentős mestert – kivételként említi Matisse vence-i kápolnáját –, a fontos vallási témájú művek az egyházon kívül születtek és születnek ma is. Valaha a művészet nagy teljesítményei, stílusváltásai a szakrális művészetben alakultak ki – gondoljunk a román és a gótikus templomokra –, manapság a jelentős fejlemények távol kerültek az intézménytől.
Kifejezetten érdekesek a szerző azon fejtegetései, melyek rámutatnak a szekularizációs folyamat napjainkban tapasztalható vonására. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a reklámipar milyen eszközökkel próbálja a fogyasztóra erőltetni a különféle termékeket. Ebben nagy segítségére vannak vallási szimbólumok, melyeket eredeti jelentésüktől megfoszt, és új összefüggésbe helyez. De mivel ezek a szimbólumok igen erősek, üzleti szempontból is hatásosnak bizonyulnak.
A könyv második részében szociológiai vonatkozású esettanulmányokat olvashatunk, amelyek a mai ember szakrális művészettel való kapcsolatát jellemzik. A szerző optimista. Bár a szentet a művészet területén is kezdi elnyelni a profán oldal, korunk embere még mindig nyitott a vallási tárgyú alkotásokra.
(Graham Howes: A szakralitás művészete. Bencés Kiadó, 2011)
