Az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában látott napvilágot 1972-ben. Voltaképpen életem első nyomtatásban megjelent nagyobb lélegzetű irodalmi szövege volt, mivel én fordítottam. A Domokos János által igazgatott Európa Kiadó arról volt híres, hogy az utcáról kenyérkereseti céllal „bement” emberek nyelvteremtő képességéről is meggyőződött. Tanú rá az 1963-as nagy amnesztia több, később kitűnő műfordítónak bizonyult „kedvezményezettje” is. Az én indulásom könnyebb volt: Nagy László ajánlott be a lengyel irodalomért felelős szerkesztőnek, akitől ötoldalnyi szöveget kaptam próbafordításra, majd a sikeres nyelvi, stilisztikai akadályvétel után a regény magával ragadó világával is megismerkedhettem. A vékonyka könyv az embert meghatározó két alapvető témáról szólt: a munkáról és a szeretet minősített változatáról: a szerelemről. Ennek jegyében könnyen azonosulni tudtam a főhőssel, Janek Praderával. Maga a fordítás így már gyerekjáték – gondoltam. Később döbbentem rá, mennyi tanulást igénylő munka az idegen nyelvet magyarul újrateremteni, s igaza van Németh Lászlónak: a fordítói munka bizonyos értelemben szellemi gályarabság.
A történet a híres lengyel színész, a Hamu és gyémánt főhősét játszó Zbigniew Cybulski halála napján, vagyis 1967. január 8-án kezdődik, azon a peronon, amelyről a vonat után rohanó színész a szerelvény alá zuhant. A tragédia felvillantása ahhoz szükséges, hogy szembesülhessünk az élettel, Janek Praderának az új napokért folytatott harcával, e mindennapi küzdelem örök érvényű költészetével.
Az örökérvényűség fogalma kísérti az örökkévalóságot, vagy annak kirajzolódó, érzékelődő hálózatát: az időt. Az idő Edward Stachura számára állandó kihívás: „Egy új nap, Santa Polonia, de hány embert ismerek, és mennyi az ismeretlen, akiknek életében már hosszú-hosszú napok és hetek, hosszú-hosszú hetek és hónapok, hosszú-hosszú hónapok és végestelen esztendők óta – egyetlen nap sem volt új. Reggel fölkelnek, és szívük nem dobog hevesebben, keblük sem feszül, vérük nem énekel, talpuk nem bizsereg, és lábuk sem dobrokol türelmetlenül, mint galopp előtt a lovaké… (…) Fölkelnek reggel, és a nap, amely velük együtt kél fel, számukra nem egy új nap, hanem folyvást ugyanaz a tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti, ősrégi, hosszúhosszú hetek, hónapok és végestelen esztendők óta húzódó, vonszolódó, a múló idő távolodó messzeségébe vesző nap.”
Stachura visszatérően kiemeli az új nap meghatározó voltát az ember életében, az érte folytatott küzdelmet, amelynek fogalmában a munka és a szeretet-szerelem egyaránt kiemelt helyet foglal el. Az ember életének csupa új napból kellene állnia, ha méltó volna ahhoz, akinek teremtetett. A múlt és a jövőidő különböző változataival szemben az infinitivust tartja örök igeidőnek. „A lét igéje így ragozódik: én lenni, te lenni, ő lenni, mi lenni, ti lenni, ők lenni.” A stachurai örök igeidő örök jelen idő is. Szent Ágoston írja a jelenről, hogyha az „mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság.” Ebben az értelemben az idő isteni találmány.
Stachura arra tesz kísérletet, hogy a – tértől és időtől függetlenül – mindennapi valóságnak kiszolgáltatott ember lelki tartásával, a tízparancsolatot ösztönösen betartó jellemével miként lehet méltó az élethez, s az élet meghosszabbítását jelentő örökkévalósághoz. A regény mentes a kordivat minden stilisztikai sallangjától. Az 1980-as években több diák is mondta nekem az ELTE Lengyel Filológiai Tanszékén; igaz, a Szolidaritás mozgalma is hatással volt rájuk, de elsősorban Stachura Szekercelármájának élményére jelentkeztek lengyel szakra. Stachura magabiztos volt, tudta, értéket teremtett. Amikor a hetvenes évek közepén kiderült, hogy a Szekercelárma megfilmesítése elmarad, a legcsekélyebb csalódás nélkül szögezte le: nem baj, majd filmre viszik ötven év múlva, akkor is ugyanolyan időszerű lesz.
Négy évtized elteltével új kiadásra írom be számítógépbe a regényt. Negyven évvel ezelőtt fogalmazott, Stachurától ihletve újrateremtett mondataimmal szembesülök. És szembesülök a harminchárom éve elhunyt íróval is, aki most februárban töltené be hetvenötödik életévét. Ennyi idő telt el a születésétől. Szent Ágoston nyomán ő most persze azt mondaná; az idő nem múlhat el, legfeljebb odébb tolódhat. Egymásra hányva látom az elmúlt négy évtized folyamatos múltjait, jeleneit, jövőidő-szeleteit. „Lelkem kiterjedését” – idézhetem én is a hippói püspököt.
Kovács István (1945): József Attila-díjas költő, műfordító, történész. A legendás Kilencek költőcsoport tagja. A kilencvenes években, illetve az ezredfordulón krakkói főkonzul.
