Aki találkozott vele, tartott tőle, kivéve a nyegléket, de azok csak olyanok, mint a rossz idő. Elég ellenük egy kabát és egy esernyő. A rossz időjárás okozhat nagy bajokat is, nagy károkat, de azok ellen csak lelkiismeretes munkával lehet tenni valamit.
A munkával, amivel Makovecz az Istent szórakoztatta, vidáman járva az Isten kedvében.
Szigorú erkölcsű ember volt, mint Petőfi, öregebb nála, de a költészet az irodalomban gyorsabb, mint az építészetben. Szavakban tett nyilatkozatait számon lehetett rajta kérni. Szenvedélyesen erkölcsös volt, aszerint élt, amit hirdetett.
Az organikus építészetet kezdte, művelte és hirdette.
Ami organikus, az az élő szervezetek rendezettségére emlékeztetőn rendezett, összefüggő.
Azt mondta, hogy az emberek háza a földből nő ki, és az égből ereszkedik rá a tető, fedi be és óvja meg.
Az építészeti gyáripart utálta. Egy úgynevezett modern épület a föld színétől addig a magasságig, amíg emelkedik, egyforma, így készítik – nem illik bele a környezetbe, nem építik, hanem szerelik, leginkább hasábok halmaza, lehet alacsonyabb, lehet magasabb, komoly indok nélkül, a pénz szerint.
Ezt a majmolást nem szabad összetéveszteni az Empire State Buildinggel, csak annak hitvány rokonaival, Rómában az EUR-ral és Párizsban a DEFENSE-szal, térdig érő felhőkarcolókkal.
A Makovecz-féle organikus építészet Magyarországon született, azt is tudta bölcsen, hogy nem vagyunk gazdagok. Nézzük falusi házait, iskoláit, tornatermeit, uszodáit.
Nem használt több szarufát, mint más házakhoz szoktak, csak csokorba gyűjtötte és széppé tette őket.
A leghosszabb szarufa a háztető. A betűje a csokor szélein olyan hosszú, mint az átlagos szarufa, a többi a csokor belseje felé rendre rövidebb. Szebb lett a tető, nem lett drágább, csak szebb, izgalmasabb.
A tornatermeknél elhagyta a födémet, a plafont, „nyitott fedélszéket” használt, mint a gótika, és a ház így kevesebb pénzbe került.
A természetben nincs nyílegyenes vonal, csak nagyon kis méretekben, a kristályok világában. Az emberi méretekben és a tájban a vonalak hullámzók, barátságosak (vö. „nyájas, szelíd dombvidék”).
Ha égbe törőt tervezett, rajzolt, az függőleges robbanás volt.
Ha a lelke harsogott, mert a munkája éppen ilyen, azt a dalt rajzolta, amit a „zengő zivatartól tanult”.
Ha ő tervezi az új Nemzeti Színházat, az szebb, izgalmasabb lett volna, és kevesebb pénzbe kerül.
És – amit nem tudok – új vélemény lett volna a színházakról. Egy monumentális lelkiismerettel lettünk szegényebbek.
„a többi néma csend”
Talán nem. Lehet belőle jó „klasszicizmus”, a példa nagy.
Makovecz Imre
(Budapest, 1935. november 20. – Budapest, 2011. szeptember 27.)
Kossuth-díjas építész, az organikus építészet nemzetközi hírű képviselője; a Magyar Művészeti Akadémia alapítója.
Főbb munkái: Sárospatak (művelődési ház), Szigetvár (Vigadó Kulturális Központ), Siófok (evangélikus templom), Paks (Szentlélek-templom), Sevilla (a világkiállítás magyar pavilonja), Lendva (színház), Kakasd (faluház), Piliscsaba (Stephaneum, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem épületegyüttese), Százhalombatta (Szent István-templom), Eger (Bitskey Aladár Uszoda), Csíkszereda (Millenniumi templom), Vargyas (református templom), Makó (Hagymaház, fürdő – átadás előtt). Egyiptom, Taposiris Magna – kopt templom és kolostor (épül).
Néhány hete ért véget az a kiállítás, amellyel a világ hatvan vezető művésze köszöntötte XVI. Benedek pápát pappá szentelésének hatvanadik évfordulója alkalmából. Világhírű festők, szobrászok, építészek, ötvösök, költők, zeneszerzők, fotóművészek és filmrendezők művei jelenítették meg – a kiállítás címének megfelelően – az igazság ragyogását és a szeretet szépségét. A kiállítók között volt Makovecz Imre is, akiről a L’Osservatore Romano szeptember 29-i számában a neves olasz építész, Paolo Portoghesi emlékezett meg.
