Eszembe jut a témával kapcsolatban Malcolm Gladwell nagyszerű könyve, a Kivételesek, amelyben egy helyen arról ír, hogy a hosszú nyári szünet milyen különböző hatással van a gyerekekre. Jó a hosszú nyári szünet azoknak, akik olyan családból jönnek, ahol erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy bontakozzék a gyerek tehetsége, véleménye és képességei. Annak a gyermeknek azonban, aki nem részesül ilyen figyelemben és törődésben, inkább hátrány az iskola nélküli idő. Gladwell a nyári szünettel kapcsolatban közöl kutatási adatokat, de következtetése nyilvánvalóan érvényes a hétvégékre és a hétköznapokra is. Könyvének egy másik fejezetében arról is olvashatunk, hogy a lemorzsolódásnak azzal lehet elejét venni, ha több időt fordítunk a problémamegoldásra. Egy bronxi iskola példáját hozza, ahol az átlagosnál lényegesen több időt, és ami talán még fontosabb, személyre szabottan meghatározott időt töltenek a gyerekek egy-egy matematikai probléma megértésével és megoldásával. „Arra jöttem rá – idézi Gladwell a matematikatanárt –, hogy a matematikaoktatás rákfenéje az »ússz vagy süllyedj el« mentalitás. Olyan az egész, mint a pergőtűz, és csak azokat a gyerekeket jutalmazzák, akik először értik meg a problémát. Ebből születik az a téveszme, hogy az emberek egyik része jó matekos, a másik része meg nem az.”
Véleményem szerint nem választható el egymástól az iskolai idő hosszát érintő (mennyi ideig érdemes az iskolában lenni?) és az iskolában folyó tevékenységre vonatkozó kérdés (milyen is ez az iskola?). A kérdésem ezért így hangzik: van-e értelme olyan iskolát egész napossá tenni, amely rendszerszintű adottságok miatt képtelen személyre szabottan működni?
A kérdés részemről költői. Olyan iskolára van szükség, amely személynek, egyednek tekinti a gyermeket és a fiatalt, „eddig soha nem volt embernek” – ahogy a piarista Ernesto Balducci mondja. Olyan iskolára van szükség, amely üzenetet, sőt választ, a jövő új lehetőségének megnyílását akarja kihallani belőle. Olyan iskolára van szükség, amely nem egyféle tehetséget érzékel és értékel (az intellektuálist/racionálist), hanem annyit, ahány van. Olyan iskola kell, amely nem meg- és elnyesni tud csak, hanem felfedezi a meglevő sokféle jót, és azt képes fejleszteni és bátorítani. Az ilyen iskolából lehet több.
De értsük jól a tennivalót! Az ilyen iskolához többre van szükség, mint az iskola átalakulására. Mert ha igaz, hogy olyan iskolára, egész pontosan olyan oktatási rendszerre van szükség, amely nem rendeli semmiféle más cél alá azt, ami az iskolában folyik, mert azt tartja, hogy az iskola az emberré alakulás helye, akkor ebből az következik, hogy közösségekre van szükség. Közösség nélkül nem lehet megélni, nem lehet gyakorlatilag igaznak tartani azt, hogy az ember személy. Olyan iskola kell, amelyet közösség éltet, amely maga is közösség, és amely közösségbe vezet. Az ilyen iskola megszületéséhez nekünk kell átalakulnunk.
A cikk egy másik kérdést is felvet bennem: Lehetséges-e azt mondani, hogy az iskola dolga tanítani, nem pedig nevelni? Még akár azzal a pontosítással is, ahogy Schanda Balázs teszi, amikor ezt írja: „Az állami iskola oktatási és nem nevelési intézmény (…).” Vagyis hogy az egyházi iskolában a nevelés téma rendben van, az államiban viszont nem.
Szerintem nem lehet részfeladattal megbízni az iskolát. Ha mégis, akkor óhatatlanul erőszakszervezet lesz belőle. Személyes kapcsolatok nélkül az iskola elé állított feladat teljesíthetetlen. Vagy ezen vagy azon az oldalon erőszakhoz fordul benne az erősebb: s ez hol a tanárt, hol pedig – egyre növekvő mértékben – a gyereket jelenti. Az iskolai erőszak oka (ahogy elemzők gondolataiból értem) a tekintély válsága. A szülő otthon nem mer, nem tud tekintély lenni. És ennek – meg egyáltalán a társadalmunk egészét érintő válságnak – az a mélyebb oka, hogy értelmi válságot élünk át. Más szóval, nem látjuk értelmesnek az életet. Nincsenek távlataink, nincs előttünk jövő, nincs hova továbbléptetni az új nemzedéket, és emiatt nincs mire meghívni sem. Nem tudjuk átadni nekik a felelősségre szóló meghívót. Nem tudjuk bevezetni őket a közösség felelős vezetésébe – hiszen nincs hová továbbmenni –, és ezért mi sem tudunk felelős vezetők lenni, mi sem tudunk tekintéllyel fellépni.
Nem működik tehát az az iskola, amely visszavonulna valamiféle semleges területre, a tanításra. Nincs „nem nevelő” iskola. Vagy nevel is, vagy nem iskola. És nemcsak úgy értem ezt, hogy ha nem nevel, akkor nem méltó az iskola névre, hanem azt akarom hangsúlyozni, hogy lehetetlen iskolát csinálni a nevelés feladatának vállalása nélkül. Erőszakba fog torkollni, és szét fogja vetni a feszültség, ha nem vállalja az egész feladatot. Iskola kell: vagyis olyan hely, amely nevel is; amely olyan intézmény is, ahol vannak személyes kapcsolatok. Olyan iskola kell, amely közösség.
A nevelés joga és kötelessége elsődlegesen a szülőké – hangsúlyozza helyesen Schanda Balázs. És bár vannak olyan családok, amelyek nem tudnak megfelelni e kötelességüknek, valóban kár lenne az ő helyzetük megoldásával elrontani azt, ami másutt működik.
Elgondolkodtatónak és igaznak tartom viszont azt az afrikai mondást, amely szerint „egy falura van szükség ahhoz, hogy egy gyermek felnövekedjék”. A nevelői feladatát komolyan vevő szülő maga is nevelésre és oktatásra, érlelődésre és tapasztalatokra szorul, hogy hivatásának megfeleljen. És ehhez sokszor az elengedés is hozzátartozik. A tradíció nemcsak azt jelenti, hogy átadom a gyereknek, amit én is kaptam, hanem azt is, hogy átadom a gyerekemet annak a nagyobb egésznek, amelyhez én is tartozom. Talán ez a legnehezebb és egyben legfontosabb feladata a szülőnek. Nem magára hagyni a gyereket, de hagyni, hogy legyen, és önmagává legyen. Hogy azzá legyen, akivé lenni létbe szólíttatott. Ehhez kell a falu. Ahhoz, hogy ne magára hagyás legyen az elengedésből, hanem „nyitott tenyérrel szeretés”.
Három dolgot állítok tehát. Az egyik az, hogy egyetértek Schanda Balázzsal, amikor azt mondja, az állam ne vegye át a családtól a nevelés feladatát, s ne vegye el a családtól az időt a neveléshez. Elsősorban valóban a szülők felelősek gyermekeik neveléséért. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy önmagában a család szűk tér. Nyilvánvaló, hogy a család nem magának nevel, de ezt a tényt valamiképpen kezdettől fogva kifejezésre kell juttatni benne. S vajon nem erre utal az, hogy a házasságkötés igenjét a közösségben mondja ki egymásra és egymásnak férj és feleség? A család nincs meg a nagyobb közösség nélkül.
Második állításom az, hogy nincs értelme a régiből többet adni. A régi, a jelenlegi oktatási rendszer megújítására, sőt gyökeres reformjára van szükség. Túl kell lépni a pusztán hasznos polgárokat képző és az intellektuális képességek alapján életpályasínekre állító iskolán. Olyan iskolára van szükség, amely sokféle tehetség észrevételére és fejlesztésére képes. Olyan iskolára van szükség, amely mindenkinek tudja azt mondani: „Jó, hogy vagy.” „Van értelme annak, hogy vagy.” „Kellesz.” Az élet, vagyis a közösség iskolájára van szükség, mert a közösség az a hely, ahol megélhetjük a mindennapi életben és a gyakorlatban a sokféleség igényét és áldását.
Harmadik állításom, hogy nem lehet pusztán a tanítás részfeladatával megbízni az iskolát, mert így olyan rendszert alakítanánk ki, amelyet szétfeszítenek a benne megjelenő, de nem benne születő indulatok. A válság különösen is tisztán jelentkezik az iskolában. De ez a válság az iskolán kívül ered: a társadalomban, mindennapi életünkben. Kulturális válságot élünk át, értelmi válságot. S ezen csak akkor tudunk túllépni, ha személyes és közösségi válaszokat találunk mély személyes és közösségi kérdéseinkre.
Az látszik mindebből, hogy nincsenek egyszerű válaszok bonyolult helyzetekre. De azt is érdemes meglátnunk, hogy azoktól, akik megértik, ez az összetett válasz nagyon világos, és ebben az értelemben egyszerű lépést kíván. Azt, hogy kezdjek el szembenézni önmagammal és magamban alapvető kérdésekkel. Például ezzel: Értelmesnek látom-e az életemet? Örömmel tudom-e élni az életemet? – Érdemes a válaszokat a tetteinkből, a megvalósuló életünkből kiolvasni, nem pedig rávágni az értelmünkből kipattanó választ. Vagyis szemügyre venni magam körül: van-e közösségem, épül-e köröttem közösség? Mit élnek át belőlem közösségem tagjai? Több szabadságra, nagyobb örömre, bőségesebb életre segítem őket?
Mindnyájan iskolában vagyunk, az élet iskolájában. Személyre szabott és életközeli feladatokkal, amelyeket a többiekkel együttműködve tudunk megoldani. Tegyük ilyenné a szoros értelemben vett iskolát is – azáltal, hogy bevonjuk ebbe a körbe, a közösség terébe!
(Fotó: Cser)
