– Utolsó éves akadémistaként 1992 októberében, Győrben kaptam első főszerepemet, Ameliát Az álarcosbálban; onnan számolom a pályámat. ’93-tól pedig az operaházi tagságomat. Az ember fejlődik, egy művésznek kötelessége a tehetségét, tudását csiszolni. Ahhoz, hogy ne merüljön el, taposni kell a vizet. Hát még a mi pályánkon, amely nagy felelőséggel is jár. Húsz év alatt sok szép szereppel találkoztam, közülük különösen meghatározó számomra Tosca, Angelica nővér, Aida és a Norma – amelyet még nem tudtam elénekelni az Operaház színpadán, mert egészségügyi okból le kellett mondanom az előadásokat, de remélhetően ez is eljön majd… És ilyen az Arabella is, amelyért az első pillanattól rajongok. Fantasztikus találkozása hangnak, karakternek és mondanivalónak. Továbbá várat magára még egy Wagner-szerep is, amelyre hamarosan sor kerülhet, A bolygó hollandi Sentája. Legutóbbi operaházi Aida-sorozatom után azt mondtam: ezen az úton kell járnom. Egy művész pályafutásának persze minden szakasza szép, de úgy érzem, ez különösen az. A közeljövőben jelenik meg új lemezem, amelyen francia nyelvű Gluck-áriákat énekelek. Zene és mítosz. Nyáron vettük fel a Failoni Kamarazenekarral, Medveczky Ádám vezényletével. Nem tisztem, nem is illő, hogy magamat dicsérjem, de szerintem nagyon szépen sikerült.
– Arra gondoltam, hogy a küszöbön álló Arabelláról Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss 1928-as levélváltását felhasználva beszéljünk. Hofmannsthalt idézem: „Az Arabella hangzás szempontjából erősen különbözik A rózsalovagtól. Mindkettő bécsi – de micsoda különbség van a kettő között – egy teljes évszázad! A Mária Terézia-kor Bécse és az 1860-as évek Bécse. …az Arabella atmoszférája már igen közel van a mi korunkhoz, frivolabb, természetesebb…” Mit gondol erről a megállapításról?
– Érdekes, hogy Strauss többször alkalmaz dodekafon technikát. Kottaoldalakon keresztül énekesnek, zenekarnak kapaszkodni kell, nem mindig kellemes a hangzás, bonyolult a hangszerelés. Már próbáltunk egyet a bemutató nemzetközi hírű karmesterével, Stefan Soltésszal, aki Strauss-specialista. Összes operáját dirigálta már, és szerinte minden szempontból ez a legnehezebb. Az idézetre visszatérve én nem érzek olyan óriási különbséget A rózsalovag és az Arabella között, Strauss sajátos jegyei itt is fellelhetők. Nekem nagyon- nagyon szép ez a zene. Sokszor oldalakon keresztül – ahogy említettem – át kell rágni magunkat a dodekafon muzsikán, de utána következik valami csoda. Wagneri módon keverednek benne a vezérmotívumok, amelyek érzelmeket, tárgyakat jeleznek, mint a kétségbeesés, a szerelem vagy például a kulcs motívuma. Strauss – zseni a zseniről – azt mondta, nem képes felérni Wagnerhez, ezért inkább megkerüli a hegyet. Különböző műfajok találkoznak a darabban: keringő, polka…
– „A könnyelműen asszonyokra és lányokra vadászgató három grófot, a rangjától megfosztott Waldner kapitányt valami ordenáré levegő lengi körül, a kissé közönséges és veszélyes Bécs levegője. Ebből a háttérből emelkedik ki a bátor és önmagáért felelős Arabella…”
– A magyar nyelv gazdagságával és egy szójátékkal élve: Ara-bella. Egy lány, akinek ideje férjhez mennie, és ő egy „szép menyasszony” lesz. Szépsége nem pusztán megjelenésében, hanem a lelkében rejlik. Kiemelkedik abból a „romlott” környezetből, ami persze viszonylagosan „közönséges”, hiszen visszatekintve azt a miliőt sokkal erkölcsösebbnek érezzük a mainál. A világ a tudomány és a technika terén sokat fejlődött-változott, már a Holdon is tudunk telket venni, iPaden megkaphatunk minden információt… Ezzel szemben az erkölcsi értékek állandóak. Amióta az emberiség létezik, vágyik a tisztaságra. Ami tiszta, önmagában is tiszta. Arabella személye ilyen. Tisztán keresi élete párját. Hiába zsongják körül különböző lovagok, ki tudja választani azt, aki „parancsolója lesz, akinek a háza az ő háza lesz, akinek a sírja az ő sírja lesz”. Örülök, hogy ezt a „szép menyasszonyt” megmutathatom az embereknek. Arabella monológjában elmondja, miért utasítja el udvarlóit: az egyiket ezért, a másikat azért – nem akarom „lelőni a poént”. Tudatosan készül arra, hogy asszony legyen. Aztán egyszer csak megtörténik. A lélek találkozik a lélekkel, hiszen mindenki a rokonlelket keresi. Kiköt Mandrykánál…
– …folytatva Hofmannsthal levelét: „…mindenekelőtt a szórakozni vágyó, léha, adósságokban úszó Bécs őrjíti meg Mandrykát, aki magával hozza falvainak, fejszét soha nem látott tölgyerdőinek, régi népdalainak tisztaságát.”
– Ő természetes, tiszta szívű ember, aki közel áll a hegyekhez-völgyekhez, vadászni jár. Utalva származására Strauss a szerelmi duett végén egy horvát népdalt is beleszőtt a zenébe. Arabella és Mandryka egymásnak tett fogadalma az örökkévalóságnak szól. És ez olyan ritka. Nagy kegyelem, ha megkaphatjuk. Senki ne gondolja magáról, hogy azért áll meg a házassága, mert ő „megáll”, hanem azért, mert Isten kegyelme van az életén… – szerintem.
–„Itt lép be a félig szláv Ausztria tágassága egy bécsi komédiába, és vele beáramlik egy egészen más levegő…” Végül is hova sorolná az Arabellát: daljáték, lélektani dráma – vagy mindkettő?
– A történet első pillantásra elég banális, limonádé, inkább egy nagyoperettére emlékeztet. A farsangi időszak utolsó báli napján, húshagyó kedden Arabella kap egy csokor piros rózsát, miután a városban feltűnt egy idegen. A humorral ábrázolt fiákeres bálon – ahol egy valóban létezett bécsi komédiásnő figurája, a „jódlizó” Fiakermilli is megjelenik – találkozik Arabella a feltételezhetően részben magyar származású Mandrykával, aki „magyaros fordulatokat” is használ a darabban. Arabella megérkezve a bálra döbbenten megtorpan. Húgával, Zdenkával korábban arról beszélt, azonnal tudni fogja, ha előtte áll az igazi… A zárójelenet előtt van egy zenekari közjáték, amit alig bírok ki sírás nélkül, a könnyeimmel küzdök mindig ennél a résznél, olyan szép. Arabella egy pohár tiszta vízzel tér vissza. A második részben ugyanis Mandryka megjegyzi neki: Ha egy falumbeli lánynak udvarolnék, ma este azt mondanám, menjen ki a ház mögé, és hozzon a kútból egy pohár friss vizet. Én pedig Isten színe előtt megkérném a kezét, és ő igent mondana nekem… Arabella ezért jelenik meg az opera végén a vízzel, amely – szimbolikusan – elmos minden korábbi félreértést, féltékenységet, haragot…
– Mit mondhat egy ilyen súlytalannak tűnő, ugyanakkor egyáltalán nem könnyű „társalkodási dráma” a ma emberének?
– Az Arabella egy zseniális zeneszerző és egy zseniális szövegíró munkája. Mindketten nagy tisztelői, jó ismerői voltak a hölgyeknek, ami az operában feltűnő karakterek sokszínűségéből is kiderül. Említettem, milyen hálás vagyok a Jóistennek, hogy részt vehetek ebben. Nagy találkozás egy szereppel. Ugyanazt tartom az életben a legfontosabbnak, amit Arabella: ha az ember Isten színe előtt társat, párt választ, ez a kapcsolat tartson ki az örökkévalóságig. Mindenki erre vágyik. Külön adománya az életnek, hogy olyasmit közvetíthetek, amit én is képviselek-vallok. Az érték az erkölcsi válság korában is érték marad, sőt, talán még fényesebben ragyog fel. Ez a művészet legfőbb szerepe: a maradandó értékek továbbadása. Persze nem mindegy, hogy egy énekes egy este milyen hangi formában, fizikailelki-érzelmi állapotban áll a közönség elé; és a közönség sem egyformán befogadóképes. Ebben a körben talán elárulhatom, hogy minden előadás előtt imádkozom. Nemcsak magamért, a kollégákért, a balesetek elkerüléséért, hanem a közönségért is. Legyenek nyitottak a találkozásra, legyenek befogadó lelkek. Amikor kimegyek a színpadra, már teljesen nyugodt vagyok, tudom, hogy Isten vezérel.
Fotó: Éder Vera,
Szilágyi Gábor (MÁO)
