A tantárgyi jegyek többnyire a tudásszintet tükrözik, de mi áll a magatartás- és a szorgalomjegyek mögött?
Sokszor hallottam már szülőktől, hogy nem értenek egyet gyermekük magatartásának „változó” (3) minősítésével. Az is előfordult, hogy a „példás” (5) szorgalmat kifogásolta egy szülő, merthogy ő bizony soha nem látta tanulni lusta csemetéjét. Más egyenesen megkért, hogy változónál jobb szorgalmi jegyet ne adjak gyermekének.
Szülőként nehéz elfogadni, ha az iskolában másképp látják gyermekünket, mint mi: az otthon első szóra ugró gyerek az iskolában semmit nem csinál, vagy a vállát rándítja a tanár felszólítására, az otthon kedvesen beszélgető gyerek agresszív a társaival. Mindennek a fordítottja is előfordulhat, amikor a gyerek az iskolában szorgalmas, udvarias, otthon viszont nehezen elviselhető. A tanár az iskolai magatartást és szorgalmat látja, csak azt tudja értékelni, amit ő tapasztal, az osztályzat a gyereknek azt az arcát mutatja, amely a szülő elől rejtve marad.
Az értékelések különbsége alkalom arra, hogy leüljünk beszélgetni a gyerek érdekében. A közös gondolkodás előrevivő lehet, tükröt tarthat tanárnak és szülőnek is. Mi az oka, hogy a gyerekem az iskolában másképp viselkedik, mint otthon? Miért tudják a többiek ennyire befolyásolni? Miért nem tudom tanárként elérni azt, amit otthon a szülők? Miben kellene segíteni, változtatni?
Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy a bizonyítvány megtekintése után a szülő fölülbírálja a tanárok véleményét, nem keresi a párbeszédet az osztályfőnökkel, nem a közös gondolkodás vezeti, hanem a saját igazáról való meggyőzés, a gyerek végső soron önismeretében válik bizonytalanná: „Ki vagyok én, ha otthon jó gyereknek tartanak, az iskolában pedig rosszcsontnak?” A kettős megítélés komoly személyiségzavarokhoz is vezethet, amelyek akár egy életen át kísérhetik gyermekünket.
A félévi bizonyítványok tükrében tehát tanár és szülő is önmagára pillanthat, és elengedheti tökéletességébe vetett hitét.
pedagógus
