José Manuel Barroso elnök két levelet is küldött a magyar miniszterelnöknek, mert nemcsak az államadósság csökkentésének örült, hanem azt is méltányolta, hogy Magyarország kormánya igyekszik megvédeni a lakosságot, s lehetőleg nem rá hárítani a válság terheit, illetve hogy sikerrel kérte ez ügyben a bankok és nagyvállalatok segítségét.
New Yorkból Christine Lagarde asszony, a Nemzetközi Valutaalap francia vezérigazgatója írta az egyik levelet. Barrosóhoz hasonlóan kifejezte örömét az elért magyar eredmények miatt, és támogatást ígért. Emellett a kormány és a jegybank elnöke közti megállapodást is pozitívan értékelte.
Mindkét levélíró, és különösen a harmadik, Hillary Clinton amerikai külügyminiszter asszony – álmomban – hangsúlyozta, hogy tisztában vannak azzal: Magyarország és szovjet csatlóstársai annak idején, 1947–48-ban nem kaphattak a politikusnő néhai hivatali elődjéről elnevezett Marshall-segélyből, mely programszerűen és szervezetten alapozta meg a nyugat-európai gazdasági fejlődést. Már csak ezért is fontosnak tartanák, írta Clinton asszony a megálmodott levélben, hogy újabb „megszorítások” ne nehezítsék meg annak a népnek életét, amely – ők még jól emlékeznek erre (persze álmomban) – 1956-ban világosan kifejezte demokrácia iránti vágyát, de csak a menekültek egy részének befogadását kapta elégtételül.
Álmomban mindhárom levélíró kifejezte – és ez különösen jólesett –, hogy világért sem kívánnak fenyegetőzni, hiszen barátok, szövetségesek között aligha történhet meg ilyesmi. Levelezés helyett ezért jobb volna asztalhoz ülni, az esetleges félreértéseket tisztázni, és újságcikkek helyett a tényekről tájékozódni.
Szép álom volt. Kár, hogy a rideg valóságra ébredtem.