A hetedik egyetemes zsinat (Nicea, 787) atyái (az október 11. és 18. közé eső vasárnap ünnepeljük őket) ezen a királyi úton haladva úgy határoztak, hogy a szent ikonoknak ugyanolyan tisztelet jár, mint a keresztnek és az evangéliumnak, s ezzel egyenlőségjelet tettek a kinyilatkoztatás szóbeli és képi ábrázolása közé.
Az ikon az egyház szemében sokkal több mint vallásos kép, mely a templomok díszítését és a Szentírás illusztrálását szolgálja. Összhangban van a Szentírással, de nem pusztán a betűvel, hanem a hithirdetéssel. Az írott és a szóbeli hagyományhoz hasonlóan egyike az egyházi hagyomány megjelenési formáinak, ugyanazt a szerepet tölti be az egyházban, mint az evangélium: dogmatikai és liturgikus jelentősége vele azonos. Ha valaki komolyan veszi az Ige megtestesülésének következményeit, örömmel nyilvánítja ki tiszteletét – s nem imádását – az ikon iránt. Az egyház története folyamán az emberré lett Isten-Ige ikonjáért küzdött a pogánysággal és a számtalan eretnekséggel szemben, ezért az igazságért áldozták életüket a vértanúk, s viselték el a megpróbáltatásokat a hitvallók.
Az ikonrombolással kapcsolatos VIII. és IX. századi viták nyilvánvalóvá tették, hogy a megtestesülés fényében a művészet nem maradhat semleges, hanem képes és köteles is kifejezni a hitet.
Amikor a szent ikonok tiszteletéről beszélünk, gyakran szembesülnünk kell a bálványimádás vádjával, s hivatkoznak a parancsra: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot… Ne imádd és ne tiszteld azokat…” Szögezzük le, amikor valaki megcsókolja az ikont vagy meghajol előtte, nem vétkes bálványimádásban. A tisztelet nem a kőnek, a fának, a festéknek, nem valamilyen nem létező istenségnek, hanem a rajta ábrázolt személynek szól. Damaszkuszi Szent János hangsúlyozza, hogy az Ószövetséghez képest változás történt Isten és a látható világ viszonyában, amikor az Ige emberré lett: „A régebbi időben az Isten, akinek sem alakja, sem teste nincs, nem volt ábrázolható. De most, hogy az Isten testben látható lett, emberekkel beszélt, képet készíthetek arról az Istenről, akit látok. Nem az anyagot imádom, hanem az Alkotót, aki érettem anyaggá lett, aki anyagban akart lakozni, aki üdvösségem az anyagon keresztül munkálta.”
A tiszteletre méltó zsinati atyák tehát a megtestesülés és a Krisztusban lévő két természet felbonthatatlan egységének igazságát szem előtt tartva hozták meg döntésüket. Az ő emléküket ünnepelve kiáltjuk: „Akik szóval és írással hirdetik, hogy Krisztusnak egy és ugyanaz a személye két különböző lényegben van jelen, s ezért egyszerre teremtett és teremtetlen, látható és láthatatlan, szenvedő és szenvedéstől mentes, ábrázolható és ábrázolhatatlan, s isteni lényege szerint teremtetlen és csak ilyen tulajdonságokkal jellemezhető, emberi természete szerint viszont másfajta tulajdonságok hordozója, és ezért szóban és ikonokon egyaránt ábrázolható, azoknak az emléke: ÖRÖKKÉ ÉLJEN!” (Szinodikon)
