Mondhatták őt egocentrikusnak, mint aki képessége ismeretében a zongora egyedülálló varázslójaként tekintett önmagára (hiszen megújította a hangszerjátékot), mégis több vallomása, levele alapján a művészi én abban a magatartásban van jelen egész életében, amely egyéniségének másik képe: transzcendens portré.
Az istencentrikus világszemlélet romantikus példája ő, gyakorta a misztika határozza meg komponálásának perceit, óráit profán művek alkotásakor is, a kifejezés érzelmi tartalmában visszatér Szent Pál formulájához, aki Istenre vonatkozóan írja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” Szent Ferenc-i érzés, megélés ez, az esztétikai élménytárgy dolgokon túlról érkező művészi üzenete. Ez a világszemlélet biztosítja alkotóművészetében a „végtelenség és az örökkévalóság rezonanciáját, amint Szent Ágoston, Claudel, Prohászka írásaiban. És még sorolhatnánk.
Liszt Ferencnek ez az arca tehát nem csupán szorosan értelmezett liturgikus vagy vallási témájú műveiben rajzolódik elénk, ünnepek „megszentelt közegében” (Krisztus, Szent Erzsébet legendája, misék, motetták, zsoltárok stb.), hanem olyan intim élménytárgyak zenei megjelenítésében is, minő a Hegyi szimfónia, vagy másként Amit a hegyen hallani szimfonikus költemény, amelynek vers-sugallója Victor Hugo nyolc strófája. A magaslat (hegy) „az örök halmok” jelképe, a „fölfelé hallgatás” misztikus helye, ahol véges-sokadalmú zajban megszólal valami más. A költő ezt írja: „Moraj kelt legelébb, zagyva förgeteg (…) / Majd észrevettem… a fátyolos morajban, / hogy két dallam vegyül benne összekavartan, / föld s víz felöl az ég felé csap át, / s együtt énekli a mindenség dalát. / Két hang együtt s külön, mint két mély tengeráram, / mely a felszín alatt keresztbe fut az árban… / A boldog harsogás szellőben vagy viharban / az ég felé csapott, győztesen, szakadatlan, / és minden hab, melyet Isten igáz le csak, / ha társa elcsitult, felkelt s dalra fakadt.” Mintha a Poverello kozmikus himnuszát hallanánk XIX. századi zenei átköltésben. Liszt versbeli ábrázolásában látja a tárgyakat, mintha előtte lennének a magaslaton. Az értelem és az érzés „együtt zenél”. Hugo „jelenete” elragadja. A zenei „átfogalmazásakor” írja: „A költő két hangot hall: az egyik mérhetetlen szépséggel zengi az Úr dicséretét, a másik, tompa, tele fájdalommal, sírással, átkozódással. Egyiket a természet mondja ki, a másikat az ember (emberiség). A két hang addig küzd egymással, keresztezi egymást és olvad eggyé, míg végül mindkettő bensőséges szemlélődésben oldódik fel, csendül ki…” A „két hang” a szimfonikus költemény vezérmotívuma. A zeneköltőből kiváltott harmóniák mint spirituális program-vallomások bár költői alkotáshoz kapcsolódnak, egy élethangulat kifejezései: erkölcsi magaslatok a múló világ otrombaságai fölött. „Az érzelem (nem érzelgősség!) története az egész szellem története” – írja a műelemző Gentile. S ki vonja kétségbe, hogy Liszt ismerte ezt a „történetet”. Keresztény világképe állandó adottság gyermekkorától.
Sajnálatos, hogy mindenféle legendák terjedtek róla, és legtöbbször hiányzik, ami a művek tükrében áll elénk: a relígió által megrajzolt arc. Az Alan Walker angol Liszt-kutató hiteles monográfiáját olvasó rádöbbenhet: a zeneköltő hírnevét, hírhedtségét hirdető legtöbb életrajzi munka után végre kezdik elismerni azt a Lisztet, aki mély gondolkodású zeneszerző volt, szemben – a főleg szerelmi kalandokkal átszőtt – romantikus virtuóz előadóművésszel.
Sokan értekeztek liturgikus zenéjéről, de vallásosságát egyesek (főleg cinikus ítészek) fellobbanásnak is minősítették: Sayn Wittgenstein Karolin hercegnő személyéhez kötötték.
A másik arc részletes felrajzolása korrekt zenekutatók feladata. A jubileum alkalmából csupán egy-két olyan tanulmányra és saját véleményre hivatkozom, amely művek ismeretéből, előadóművészi interpretációból próbál a hiteles portréról valamit közölni. Átgondolt esszé Benyik György teológiaprofesszoré – jókora irodalom, levelek, a zenei életmű ismeretében. A kor filozófiai, társadalmi gondolkodása, a Hollandiából kiinduló liberális katolikus nézetek szította reakciók gyűrűjében élő Liszt Ferencről írja: „…nem bonyolódik bele a téma filozófiai és politikai aspektusaiba. Inkább úgy érzi, művészete és vallásossága küldetés. »A zsenialitás kötelez« – hangoztatta igen gyakran, és nem csak mondta, tette is. Sem pedagógiai munkásságát, sem művészi tevékenységét nem tekintette pénzkereső foglalkozásnak (…), hihetetlenül sokat jótékonykodott (…), árvaházak és szegények javára (…), a pesti árvízkárosultaknak huszonnégy ezer aranyforintot gyűjtött össze.” Ezzel a legnagyobb magánadományozó lett. Különös lélektani rejtély szemléletében a papi és művészi hivatás összetartozása.
Takács Menyhért könyve (Liszt Ferenc érzelmi világa) nyomán írt Mátyás Imre-meditáció idézi Liszt önkritikus sorait: „Bizonyos, hogy kevés embernek van annyi tennivalója önmaga megjavításán, mint nekem. Lelkem fejlődését sok különféle körülmény akadályozta, vagy legalábbis nehezítette. Körülbelül húsz évvel ezelőtt találóan mondotta nekem egy pap: Önnek tulajdonképpen három egymásnak ellentmondó emberrel van dolga önmagában: a társasági emberrel, a virtuózzal és a gondolkozva alkotó komponistával. Szerencsésnek mondhatja magát, ha a három közül eggyel rendesen elkészül.
„…bár életem útján számtalanszor botlottam és megtévelyedtem – amit szívemből töredelmesen megbántam –, a szent kereszt isteni fénye sohasem tűnt el teljesen az életemből, sőt olykor egész lelkemet elárasztotta ragyogásával. Hálát adok ezért a jóságos Istennek és lelkemet a keresztnek, Megváltómnak, Üdvözítőmnek ajánlva halok meg…”
Ha Victor Hugo költeménye és az ennek ihletésére írt Liszt zenekari darab rövid elemzése példaként jött elő, rokon érzelemmel, s mint „erkölcsi állandó” kapjon helyet az életmű egyik legbensőségesebb, legszubjektívebb része, a nem virtuozitásnak szánt tíz zongoradarab. Ihletője a „csak keveseknek szóló” Lamartine (szintén romantikus francia költő) versciklusa, a Költői és áhítatos harmóniák. Mit mond el általuk a zeneköltő – önmagáról 1845–52 között? Intim, imádságos világának sohasem szüneteltetett vallomásait. Magányában Isten dicséretét azzal az érzülettel „énekli”, mint ami a Hegyen eltöltötte, de a metafizikai átélés egyszerűségével, a kromatikus hangképben az intimitás valóban misztikus módján, amikor a legkisebb gondolat is mérhetetlenné válik annak a „titokzatos valóságnak erejétől”, amelybe „hangszavakkal” kapaszkodik. Az érzékfeletti találkozik itt az érzéki tapasztalással: a zongorahangzás a transzcendens hallással; a fül szinte már nem a zenei motívumokat követi, hanem a lélekből „visszajátszó” hang-élménysorokat, melyek a művész imádságai. Teista misztikum ez, melynek oki és célbeli vonatkozása az, aki „mindenek Ura és Célja”.
Különösen átelmélkedett, reflektív rész a Benediction, az Isten dicsérete a magányban. E sorok írója több interpretáció közül a zseniális Bogányi Gergelyét emeli ki. A darab középső tételének előadását, szabad formálását az egyedülálló átélés jellemzi, Assisi Szentje és Pascal Istenhez emelkedésének mélysége. A részlet-parlando szerzetesi magányba illő beszélgetés, amely már csak isteninek és emberinek az egyesülésére, a művészet alázatos leborulására gondol…
Fotó: T. Frész Erzsébet
