Albert Camus, aki mindvégig különleges érzékenységgel kísérte figyelemmel a dicsőséges napokat és az utánuk következő időszakot is, rokonszenve és együttérzése jeléül ezt írta: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”
Vajon tisztában vannak-e ezzel a diákok?
Tóth Istvánné, a Kaposvári Egyetem adjunktusa hallgatóival az ünnepeket is rendre nagyító alá veszi kis- és nagykamaszok körében. Mivel az iskolások előtt már nem tabu 1956, azt remélték, sokat tudnak róla.
Mit ünneplünk október 23-án? – tették fel nekik a kérdést. A kérdezett korosztály fele válaszolt határozottan: az 1956-os forradalmat, majd az azt követő szabadságharcot. Csak minden tizedik gyerkőc tudta, hogy a köztársaság kikiáltásának az évfordulóját is ekkor ünnepeljük. S hogy mi történt ezen a napon? Volt, aki Máraival felelt: …egy nép azt mondta: „Elég volt.” Közel hatvan százalékuk a jelszóra is emlékezett: „Ruszkik, haza!” Harminc százalékuk azt sem tudta, hogy idegenek és/vagy hazai elnyomók ellen lázadt fel a nép, és ha idegenek voltak, kik lehettek? Talán osztrákok vagy németek, netán oroszok? Mióta voltak itt az oroszok? – faggatóztak tovább az egyetemről érkezők, és kiderült: bizony nagy a tanácstalanság; kevesen fogták fel, hogy a második világháború befejeztével haza se mentek.
A somogyi gyerekektől azt várták a kutatást végzők, hogy a kaposvári születésű Nagy Imréről lesznek ismereteik. Hatvan százalékuk felelte: a forradalom és a szabadságharc mártír miniszterelnöke volt, ám azt, hogy 1958-ban végezték ki, csupán negyedük tudta. Minden tizedik tanuló tudta: az orosz tankok november 4-én jöttek vissza a fővárosba. Kádár János személyét is csak ennyien kötötték az eseményekhez. Arról, hogy az újratemetést követően a 301-es parcellában nyugszanak a neves és névtelen hősök, minden ötödik diák hallott.
A nem túl dicsőségesen megünnepelt ötvenedik évfordulóról minden harmadik kamasz hallott. Kíváncsian várták, lesz-e kordon, ki mond beszédet, kifütyülik-e? Hogyan viselkednek a rend őrei? Tudták, mi a Molotov-koktél…
A kérdezők az elmúlt tanévben 1023 tanulóval beszélgettek, s ott, ahol a történelemtanár korabeli filmrészleteket játszott le, újságcikket, képanyagot használt, a tanítványok könnyedén idézték a gerberacsokorral a tank elé fekvő fiatal nő alakját, a hittel-lelkesedéssel utcára vonuló Eötvös Loránd Tudományegyetemet képviselő tömeget, a Corvin köz, a Széna tér kemény összecsapásait. Többen is említették a bevonuló tankok iszonyatos hangját. Azokat viszont, akik csak lóhalálában „tárgyalták” a tananyagot, vagy a hatodik órában ünnepeltek „valamit”, nem érintette meg ‘56 üzenete.
A kamaszok egyötöde ismeri Wittner Mária, tizennégy százalékuk a Pongrátz testvérek, valamint Maléter Pál és Mansfeld Péter nevét. Néhányan említették Fónay Jenőt, és Mécs Imre nevét is. Olyan kamaszokkal is beszélgettünk, akik az ötvenedik évfordulón végignézték a televíziós közvetítést – mondta a tanárnő. – A legélesebb nyomot az hagyta, hogy magyar rendőr csavarta ki a tüntető kezéből a magyar nemzeti zászlót, és rátaposott. Pedagógusjelölt kérdezőim közül valaki halkan megjegyezte, ezek után hogy tanítsam őket nemzeti jelképeink tiszteletére…
Míg a tanulók hetvenöt százaléka 1848. március 15. eseményeit kronológiai sorrendben idézte, addig 1956. október 23. történései összemosódnak a későbbi napokkal. Míg március 15. euforikus hangulata él, addig október 23. – a lyukas zászló ellenére is – szürke. Sem a Rádió ostroma, sem a Sztálin-szobor ledöntése nem kötődik dátumhoz.
A nemzettudat formálása terén minden bizonnyal bőséges feladat vár mindannyiunkra. De ne úgy kezdjük, ahogy augusztus 20-án a Néprajzi Múzeumban rendezett kitüntetési ünnepség narrátora szájából elhangzott: „Hallgassuk meg a Himnuszt!” Majd a rendezvény végén: „Hallgassuk meg a Szózatot!” Én – szerencsére sokakkal együtt – énekeltem.
Már alsó tagozatos koromban megtanítottak rá.
