Sok szentté avatott mártír története felidézheti ezt a gondolatot, akikről az egyház kivégzésükkor másképp vélekedett. Emberi dolog, mondhatnók, de végül a fölismerés (elismerés) a kegyelem műve. Akkor pedig a mérhető idő aligha jöhet számításba.
Szabadságunk valójában a szellemért való küzdelem, amelynek mérhető gyümölcse századok keresztény kultúrája, meg az a nyugtalanság, amely a napkeleti bölcsek „csillag-ösztönében” rejlik: elindulni valahová, az Igazságot megkeresni, s attól kezdve – ha megleli az ember – percnyi nyugta sincs, hiszen az élete átprogramozódik.
Szerelmünk a szellem – a Lélek, az érte vívott életharc, amelyért sóvárgunk. Hogyan lehetnénk hát kész teremtmény? S a tételben: az ember Isten folyamatos munkatársa a teremtésben (nem az alkotásban!), ezt jelenti: befejezni önmagamat, de a befejezettség kimondása nem rám tartozik.
Töprengünk létünk titkán, a mulandóságon, szeretnénk biztos választ kapni. A biztosíték a „bizonyosság”, vagyis az Istenre hagyatkozás: Ő majd eldönti. Hesse ezt írja: az ember „lelke legmélyén… mégis visszariad a legnagyobb kihívástól. Az igazi, Szellem sugallta emberré válástól és a halhatatlansághoz vezető egyetlen keskeny ösvénytől.” Mintha az evangélistát hallanánk a „keskeny út” titkáról, azt a félelmet, amely nem enged közel hozzá. Bányamélyben tapasztaltam, mit jelent átcsúszni (hason fekve) a szoros vágaton, majd fellélegezni – odatúl. Elgondolom: a három király Betlehem (vagy Názáret?) után otthonában mit gondolt korábbi életéről…
Szembesülésük a másik dimenzióval új élet- és hálaérzést adott nekik.
